Minket a remény visz előre az úton. Nem az álmodozás, és nem a várakozás. Nem a logikus tervezés, ahogy a véletlenre való ráhagyatkozás sem. Csak a remény. A sziklaszilárd, kőkemény, egyértelmű körvonalúremény. S az a remény, amelynek első és legfontosabb jellemzője, hogy éppolyan valóságos, akár a frissen sült cipó, aminek téphetsz a beléből.
A remény az, ami bele van írva az élet minden sejtjébe. Miatta kezdenek fészekrakásba a madarak és indulnak el árral szemben a pisztrángok. A remény miatt létezik a szerelem és a remény miatt simogatunk meg egy ráncos, májfoltos, és már-már teljesen kihűlt kezet. A reményből ugyanannyi van a szülészet hangzavarában, mint az intenzív osztály gépeinek monoton sípolásában.
A remény az, ami ráveszi a papot, hogy megint újrakezdje, valahol máshol, egy új és idegen „családban”, és ismételje el századszor is, próbálja meg újra ugyanazt, amit már annyiszor megpróbált. És a remény tartja ott a hívőt a templomban, pedig már évek óta nem érti, mit mond a papja, és hiába nyitja nagyra a szívét, akkor sem kap tőle semmit. A remény miatt szállnak fel arepülők, és a remény az, ami a legtöbb embert kiviszi a temetőbe. A temetők ugyanis telve vannak reménnyel.
A remény nem élmény, mégis érdemes miatta élni. A remény nem ígéret, mégis életeket helyezünk a tenyerébe. A remény nem vigasztalás, hanem maga a gyógyulás.
A remény nem a holnap dolga. Gyökere itt van a mában és a gyümölcse ugyanúgy.
Ezért minket a remény visz előre az úton. Nélküle már régen megálltunk volna, leültünk volna az porba és bevártuk volna a halált. A remény rabjai című film ikonikus jelenetében meséli az egyik fogoly: „A mai napig sincs fogalmam, miről énekelt az a két olasz nő, és nem is érdekel. Nem kell mindent kimondani. Olyan megfoghatatlan szépség áradt belőle, amit szó le nem írhat, amibe belefacsarodik a szíved. Azok a hangok magasabbra, messzebbre szárnyaltak, mint amiről valaha is álmodtunk. Mintha gyönyörű madár szállt volna a kalitkánkba, és dala nyomán leomlottak volna a falak. Ha csak egy röpke pillanatra, de a legutolsó rab is szabadnak érezte magát.”
Remény: szabadság.
Fotó: pixabay
