XXVII.
Egy kis biológia…
Évekkel ezelőtt megjelent egy cikk az Economistban, amely a mikrobák titkaival foglalkozott. Számtalan meglepő, sőt, szinte megdöbbentő példán át írtak benne arról, hogy milyen elképesztő túlélési képességekkel rendelkeznek ezek az élőlények. Gyakorlatilag a legsivárabb és legszegényebb környezeti lehetőséget is megragadják arra, hogy életben tartsák magukat.
(Atomreaktorok hulladéktárolóiban él és plutóniumot zabál a Mikrococcusradiophilus, tömény sósavban „lakik” a Thiobacillusconcretivorans nevű faj, de az óceánok forró kürtőiben, vagy egy 600 méter mélységet meghaladó olajkútban is találtak már hasonló apróságokat…)
A folyóirat említett tanulmányavégül azzal fejeli meg ezeket a furcsa tényeket, hogy leírja: minél mélyebben él egy mikroba, annál kisebb és annál lassabban működik. Lehet, hogy több évszázadonként csak egyszer osztódik, ha a környezete mindössze ennyit enged meg. S aztán elhangzik a tréfás tanulság: „Úgy látszik, a hosszú élet titka a tétlenség.”
Nos, ez az utolsó mondat gondolkoztatott el. Mikrobák és emberek… A világban és az egyházban… Mennyi hasonlóság! Vannak, akik mindent túlélnek. Környezetváltozást, a „fejesek” cseréjét, akár az egész rendszer bukását vagy gyökeres átalakítását is. Azt „eszik”, abból táplálkoznak, ami éppen van. Még akkor is, ha az másoknak, - hm… hogy is mondjam… tisztességes és egyszerű embereknek -, nem éppen fogyasztható, netán éppen az emésztési lánc ellentétes végén van… Legerősebb szervük az idők során a fejbiccentő izom lett, és a gerincük anyagának a receptjéért a kaucsukfák is sorba állnának, ha tudnák, mit is jelent ez utóbbi tevékenység… Alkalmazkodni és túlélni. Mindent, mindenkit és minden áron. Ez a jelszavuk. A mikrobákról beszélek, persze…
Ha a vallási környezetben nézek körül, ott is igaz sokszor, hogy „Úgy látszik, a hosszú élet titka a tétlenség.” Ha nem csinálok semmit, abból nem lehet (nagyobb) baj. Meg hát… tudjuk: az Isten malmai lassan őrölnek. Ha hallgatok, ha kivárok – ha alkalmazkodom… majd a végén úgyis kiderül, hogy a legtöbb kihívás, amire válaszolnom kellett volna, már régen elavult! Jobb a békesség…
Csak hát… Nem egyedül vagyunk… Gárdonyi írja: „De nekünk dolgoznunk kell magunkért és egymásért. Aki leküldött bennünket a földre, tudja, mit mért cselekedett, s mi, akik itt vagyunk a földön, mindennap láthatjuk a fejünk fölött az erőt, a rendet, a világosságot.”
Nem lehet, nem szabad csak magunknak, magunkért, a saját túlélésünkért élni. Mert hát: ha én tényleg nemcsak ideát akarok élni, hanem „túlnan” át is, akkor itt nem elég a túlélésre játszani. Mert akkor nem is érdemlek mást, mint amiről egy mikroba „álmodik”.
A tétlenség – árulás.
