Hogy megértsük kik és milyenek a szentek, először azt kell kizárni, akik s amilyenek nem lehetnek…
A szentek nem egy „párhuzamos világból” valók. Nem kímélte meg őket az Úr sem a hétköznapiasságtól, sem a kísértéstől. Nem burokban éltek, valamiféle állandó és kötelező példamutatás kényszerében. Nem Istentől jöttek, hogy álruhás, testet öltött angyalokként megtanítsanak nekünk valamit a mennyországról.
Alulról s főképp belülről építkeztek – keserves kínnal, vérrel kevert könnyel és saját bukdácsolásaiktól folyton levert térddel. Ha megkérdeztük volna őket a haláluk előtt, ugyan miképp látják a saját életüket, a nagy többség biztosan azt válaszolta volna: „Nem. Nem sikerült semmi. Csak próbálkoztam.” Ám a Jóisten erre bólintott rá nekik: „Ez így van. De próbálkoznod sikerült.”
A szentek nem „felülről” látták másképp a világot. Az utcagyerekek közül, mint Don Bosco, a fazekak közül, mint Avilai Szent Teréz, a fekélyek bűzéből voltak erre képesek, akár Teréz anya. Világos hát, hogy mit üzennek: maradjatok ott, ahol lennetek kell, s ott emelkedjetek felül azon, ami van, de főképp a saját nézőpontotokon!
A szentek nem Napok. Csak bolygók. A Nap fényét tükröző felületek, akik egyetlen dolgot igyekeztek tenni: minél nagyobb részt átadni ebből a „saját” felületből. (Hm… Könnyű mondani…)
A szentek nem azok, akik folyton ráértek. Saját tökéletlenségük érzése, és annak a tudata hajtotta, űzte őket, hogy mennyi mindent lehetne, kellene – KELL!!! – még tenni. „Testvéreim, fogjunk hozzá, hiszen eddig még alig tettünk valamit!” – mondta állítólag Szent Ferenc övéinek, a halála előtt. Nem értek rá másra, s így, szép lassan, szinte észrevétlenül „Rá értek…”
Az életszentség nem cél – maga az út.
Fotó: pixabay
