„Senki sem ragadja ki őket az én kezemből”
(János 10,27–30 alapján)
Kedves Testvéreim Krisztusban!
A húsvéti időszak öröme még mindig elevenen él bennünk. A feltámadt Úr jelenlétéről szóló tanúságtételek nemcsak az első tanítványokat, hanem minket is újra és újra megerősítenek abban, hogy az élet győzött a halál fölött. Az evangéliumban, amit ma olvastunk, Jézus önmagáról mint jó pásztorról beszél – és ezt a képet mélyebb, isteni összefüggésben is kifejti. A „senki sem ragadja ki őket az én kezemből” mondat olyan ígéret, amely minden idők keresztényeinek szívében vigaszt és biztonságot nyújt.
A mai evangélium – János 10,27–30 – rövid, de rendkívül sűrű szöveg, amelyből több nagy teológiai és lelki igazság bontakozik ki.
1. Krisztus hangja és a tanítványok figyelme
„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” (Jn 10,27)
A kereszténység kezdete nem tanrendszerrel vagy etikai előírásokkal indult, hanem egy személyes meghívással: „Kövess engem!” Jézus itt is a kapcsolat személyességét hangsúlyozza: ismeri övéit, és azok hallgatnak a hangjára.
Az ókatolikus egyház mindig is nagy jelentőséget tulajdonított Isten igéjének hallgatására. A liturgia központi része a Szentírás felolvasása – és nem véletlenül. Isten ma is szól hozzánk. De halljuk-e a hangját?
A mai zajos világban a tanítvány legnagyobb kihívása talán éppen ez: megtanulni csendben lenni, figyelni, és megkülönböztetni az Ő hangját a sok más hang közül. A keresztény ember lelkiismeretében, az evangélium szavaiban, az Egyház tanításában, a szentségekben szól az Úr. Vajon ismerem-e az Ő hangját? Meg tudom-e különböztetni a pásztorét a bérencétől?
2. A pásztor és a nyáj személyes kapcsolata
A „jó pásztor” képe végigvonul a Szentíráson – különösen az Ószövetségben (gondoljunk a 23. zsoltárra: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”), de Jézus ezt a képet új mélységekbe vezeti.
Itt nem pusztán egy gondoskodó vezetőről van szó, hanem valakiről, aki ismeri övéit, és akiket személyesen ismer. Ez nem statisztikai nyilvántartás, nem is tömegek vezetése, hanem szívtől szívig szóló kapcsolat.
Az ókatolikus lelkiség középpontjában ez a személyes kapcsolat áll. A szentségek olyan eszközök, amelyek révén Krisztus egyenként fordul hozzánk. Nem általánosan szeret minket, hanem egyenként, név szerint, személyesen.
Emlékezzünk rá: Jézus nem azt mondja, hogy „a nyáj hallgat a pásztorra”, hanem: „Juhaim hallgatnak szavamra” – személyes megszólítás ez, mint Mária Magdolna húsvét hajnalán: „Mária!” – „Rabbuni!” Ez a kapcsolat húzódik végig a keresztény élet egészén.
3. Az isteni biztonság
„Senki sem ragadja ki őket az én kezemből”
Ez a kijelentés egyike a legnagyobb vigasztalásoknak, amit Jézus valaha mondott: „örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28)
Ez nem azt jelenti, hogy nem érhet bennünket szenvedés, próbatétel vagy üldözés. A keresztény élet nem mentes a keresztektől. De azt jelenti: semmi nem tud elválasztani bennünket Krisztus szeretetétől – ahogy Pál apostol mondja: „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek…” (Róm 8,38–39)
Ez a biztonság nem önbizalom, hanem Istenbe vetett bizalom. És ez az ókatolikus élet egyik legnagyobb forrása: tudni, hogy Isten hűséges, és amit ránk bízott, azt nem engedi elveszni. Ezért olyan fontos a gyermekek keresztelése, a hitoktatás, az egyház közösségéhez tartozás – mert ez mind annak a kéznek a biztonságába helyez minket, amelyből senki sem ragadhat ki.
4. Az Atya és a Fiú egysége
„Én és az Atya egy vagyunk”
Ez a kijelentés az evangélium teológiai csúcspontja. Jézus nem csupán pásztor, nem csak tanító – Ő az Atyával egységben lévő Isten Fia. Ezért tud örök életet adni. Ezért nem tudja senki kiszakítani övéit a kezéből – mert isteni hatalma van.
Az Ókatolikus Egyház ezt az egységet hittel vallja a Szentháromságban: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten, három személyben. Amikor Jézus azt mondja: „én és az Atya egy vagyunk”, nem egyszerű együttműködést, hanem lényegi egységet fejez ki.
Ez az isteni egység az alapja az Egyház egységének is. Ezért imádkozunk mindig a püspökök és az egész Egyház egységéért. Krisztus nem megosztani akar, hanem összegyűjteni – mindenkit, aki hallgat a hangjára, és követi Őt.
5. A hívő ember válasza: bizalom, hűség és követés
A pásztor hűséges – de mi, mint juhai, hogyan válaszolunk?
A Jézus által leírt három jellemző – hallgatás, követés és kapcsolat – egyfajta lelki „ellenőrző kérdéssort” adhat számunkra:
Hallgatok-e Isten szavára rendszeresen?
Követem-e Őt akkor is, amikor nehéz az út?
Ő ismer engem – de vajon én is törekszem megismerni Őt?
Az ókatolikus hitben ezekre a kérdésekre a szentségi élet, az imádság, a közösséghez tartozás és a szeretet cselekedetei adnak választ. Nem elég tudni Jézusról – ismerni kell Őt, szeretni, követni. Így lesz az örök élet ígérete nemcsak jövőbeni remény, hanem jelenbeli valóság is.
Szécsi Zsolt ókatolikus áldozópap
fotó: Szécsi Zsolt FB oldala
