„Ki az én felebarátom?”
(Ókatolikus prédikáció Lukács 10,25–37 alapján)
Krisztusban szeretett Testvéreim az Úrban!
A mai evangéliumban egy törvénytudó kérdést intéz Jézushoz, amely elsőre őszintének tűnik:
„Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
Jézus viszont egy másik kérdéssel felel:
„Mit olvasol a törvényben?”
A válasz tökéletes:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet... és felebarátodat, mint önmagadat.”
De a történet itt nem ér véget, mert a törvénytudó, „önigazolásból” még hozzáteszi:
„De ki az én felebarátom?”
Ez a kérdés ma is ott zúg bennünk, kedves testvéreim. Különösen akkor, amikor a világ kegyetlenségével, közönyével, gyűlöletével találkozunk. A modern ember szereti a szabályokat, határokat, besorolásokat. Kérdezi: ki az, akit muszáj szeretnem, és ki az, akit nem kötelező?
Jézus válasza azonban mindenkit meglep: nem a kérdésre válaszol közvetlenül, hanem egy példázatot mond – az irgalmas szamaritánus történetét. És ezzel felborít minden vallási, nemzeti és erkölcsi határt. Az igazi kérdés többé nem az, hogy ki az én felebarátom, hanem: vajon én felebarát vagyok-e?
Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba tart, útközben rablók támadják meg, kifosztják, félholtra verik. Elhalad mellette egy pap, aztán egy levita – a kor vallásos elitje – és mindkettő továbbmegy. Végül jön egy megvetett idegen, egy szamaritánus. Ő azonban megáll, lehajol, bekötözi a sebeit, olajat és bort önt rá, szállást biztosít neki, és gondoskodik róla. Nem kérdez, nem mérlegel. Szeret. Irgalmasan.
Testvéreim!
Ez a példázat nemcsak egy szép erkölcsi történet, hanem forradalmi kijelentés. Az evangélium nem a törvény rideg betűjét, hanem az irgalom élő tüzét hirdeti. Krisztus nem a megfelelésre hív, hanem a szív megtérésére. És mi, ókatolikus hívek, pontosan ebbe az élő, szívből fakadó hitbe kapaszkodunk. Egyházunk nem dogmákban és elhatárolásban, hanem a szeretetben és közösségben keresi az igazságot. Ezért különösen is fontos számunkra ez az ige.
A példázat arra hív, hogy merjünk megállni, lehajolni, sebet kötözni. És ma talán épp ez a legnehezebb. A mai világ rohan, ítélkezik, közömbös. A pap és a levita ma lehetne egy elfoglalt plébános vagy egy hittanár, aki épp „szolgálatba” siet, de nem látja meg az embert. A szamaritánus viszont azt teszi, amit Isten vár: szeretetből cselekszik, nem kötelességből. És ezért válik a példázat hősévé.
Ókatolikus közösségünk is akkor lesz élő, akkor lesz krisztusi, ha vállalja ezt a szamaritánusi utat. Ha nemcsak templomainkban, hanem az utcákon, otthonainkban, munkahelyeinken is irgalmassá válunk. Ha meglátjuk a másik ember sebét – akkor is, ha más vallású, más származású, más élethelyzetű.
Ne feledjük: Jézus maga a nagy Szamaritánus. Ő volt az, aki megállt a mi sebeink mellett, lehajolt hozzánk, és olajat öntött fájdalmainkra. Az Egyház – így az ókatolikus egyház is – nem lehet más, mint az Ő irgalmának meghosszabbítása.
Drága Testvéreim!
Ma, amikor annyi elidegenedés, kirekesztés és gyűlölet vesz körül bennünket, a legnagyobb tanúságtétel nem a teológiai pontosság, hanem az élet irgalma. Az ókatolikus egyház ezért nem a kizárás, hanem a befogadás egyháza kíván lenni. Nem a kérdések elkerülése, hanem a sebekhez való odahajlás az utunk.
Kérdezzük meg magunktól őszintén: Kit kerültem ki a héten? Kihez nem hajoltam le? Ki mellett mentem el közönyösen? És ha felismerjük hibánkat, ne maradjunk a bűntudatban, hanem induljunk el újra az irgalom útján!
Zárásképp idézzük újra Jézus szavait:
„Menj, és tégy te is hasonlóképpen!”
Ne csak hallgatói, hanem cselekvői is legyünk az evangéliumnak!
Ámen.
fotó: pixabay.com
