Prédikáció a Lukács 12,32–48 alapján
„A szív készenléte – Az élő hit útja”
Kedves Testvéreim!
Az evangélium mai szakasza, Lukács könyvének tizenkettedik fejezete nemcsak bátorítással szól hozzánk, hanem mély és komoly figyelmeztetéssel is. Jézus egyszerre vigasztal és ébreszt:
„Ne félj, kicsiny nyáj, mert úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.”
Ez az ígéret a hívő ember legnagyobb öröme: az Isten országa ajándék, kegyelemből való. Nem kell megvásárolni, nem kell rá ráérdemelni – Isten örömmel adja nekünk.
De az evangélium második része figyelmeztet: legyetek készen, mint azok a szolgák, akik tudják, hogy uruk visszatér. A keresztény élet nem passzív várakozás, hanem aktív készenlét. Krisztus követése nemcsak hitvallás, hanem életforma, amelyben éberen, alázatosan és hűségesen szolgálunk – mert nem tudjuk, mikor jön el az Úr.
Jézus példázatot mond:
„Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva!”
A lámpás a hit fénye. Felövezett derék pedig a szolgálatra való készenlét képe. A tanítvány nem kényelmesen üldögél, hanem felkészült: mint egy szolga, aki azonnal ajtót nyit urának, amikor kopogtat.
És most figyeljünk egy meglepő fordulatra:
„Boldogok azok a szolgák, akiket uruk ébren talál! Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és odamegy, hogy felszolgáljon nekik.”
Ez egészen rendkívüli: nem mi szolgáljuk az Urat, hanem ő szolgál minket! Ilyen az Isten szeretete: önmagát adja, Fiát adja, sőt, az örökkévalóságban is minket akar megajándékozni.
De Jézus továbbviszi a gondolatot:
„Ha tudná a ház ura, mikor jön a tolvaj, nem engedné, hogy betörjön a házába.”
A tolvaj képével a meglepetésszerű isteni látogatásra figyelmeztet. A halál, az ítélet, vagy akár egy sorsfordító pillanat – sosem tudjuk, mikor jön el. De ha készen vagyunk, nincs mitől félnünk.
Péter kérdezi:
„Uram, nekünk mondod ezt a példázatot vagy mindenkinek?”
Jézus válasza általános érvényű:
„Kinek a hű és okos sáfára az, akit ura szolgái fölé rendel?”
Isten mindenkit meghív a szolgálatra, de különösen felelőssé teszi azokat, akikre másokat is rábízott. Lelkipásztorok, tanítók, szülők, vezetők – mindannyian sáfárok vagyunk. Nem a sajátunk, hanem az Úré a ház, az idő, a javak, az emberek, akiket ránk bízott.
A felelősség nagy:
„Akinek sokat adtak, attól sokat követelnek.”
Ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés: a keresztény ember élete nem öncélú. Nem élhetünk úgy, mintha Isten távollévő lenne. Nem lehetünk közömbösek, nem sodródhatunk csak úgy az árral. Aki ismeri az Urat, annak élete is tükrözze ezt: legyen világító mécses a sötétben, hű sáfár az emberek között, készen álló szolga, aki szeretettel, alázattal és kitartással végzi dolgát – bármikor jön is vissza az Úr.
Kedves Testvéreim!
A kereszténység nem csupán vigasztalás, hanem ébresztés is. Az Úr nem azért hív bennünket, hogy álmodjunk, hanem hogy éljünk – valóban, mélyen, Isten szerint. A szeretetből fakadó készenlét nem félelemből való igyekezet, hanem válasz Isten ajándékára:
„Ne félj, kicsiny nyáj...” – hiszen aki az Atya országát ígérte nekünk, az már most közel van, és minden nap megérkezik hozzánk az imádságban, a másik emberben, a szent cselekedetekben.
Legyünk készen! Ne csak a halál órájára, hanem minden pillanatra, amikor Isten meg akar érinteni minket. És higgyük el: boldogok vagyunk, ha ebben az éberségben élünk – mert az Úr maga fog szolgálni nekünk. Ez a keresztény remény titka: nem mi nyitunk ajtót Istennek, hanem Ő nyitja meg nekünk a mennyet.
Ámen.
fotó:pixabay.com
