A minap XIV. Leó pápa a Szentírás és a Hagyomány kapcsolatáról beszélt, ami voltaképp két evangéliumi jeleneten alapul. Az első a jeruzsálemi utolsó vacsora emeleti termében játszódott, amikor az Úr Jézus a tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében kijelentette: „Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek […] Amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 14,25-26; 16,13).
A második jelenet az Úr Jézus missziós parancsa volt Galilea hegyein, ahol a Feltámadt megjelent a megdöbbent és kételkedő tanítványoknak, és parancsot adott nekik: „Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népet, […] megtanítva őket mindarra, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20).
Mindkét jelenet világosan mutatja a Krisztus által hirdetett szó és annak a századok során történt terjedése és terjesztése közötti bensőséges kapcsolatot. Ezt erősítette meg a II. Vatikáni Zsinat is egy feltűnő képpel: „A Szentírás és a Szent Hagyomány szorosan összefügg és kommunikál egymással. Mivel mindkettő ugyanabból az isteni forrásból fakad, bizonyos értelemben egy egészet alkotnak, és ugyanarra a célra irányulnak.” (DV 9).
Az Egyházi Hagyomány a történelem útján terjed az Egyházon keresztül, amely őrzi, értelmezi és megtestesíti Isten Igéjét. Ennek kapcsán Leó pápa a Katolikus Egyház Katekizmusából az egyházatyák egyik mottójára utalt: „A Szentírás az Egyház szívében íródott, mielőtt anyagi eszközökre írták volna”, azaz a szent szövegekben. A Zsinat, Krisztus idézett szavait követve megerősítette, hogy „az apostoli eredetű hagyomány a Szentlélek segítségével halad előre az Egyházban” (DV, 8).
Mindezek „a hívők elmélkedése és tanulmányozása”, valamint a „lelki dolgok mélyebb megértéséből” fakadó tapasztalatok, amelyek mindenekelőtt az apostolutódok prédikációi révén történt és történik, akik megkapták „az igazság biztos karizmáját”. Röviden, „az Egyház - tanításában, életében és istentiszteletében - megörökíti, és minden nemzedéknek továbbadja mindazt, amit hisz” (uo.).
Ezt Nagy Szent Gergely pápa híres mondása így fejezi ki: „A Szentírás azokkal együtt növekszik, akik olvassák”. Szent Ágoston pedig már korábban is megerősítette, hogy „Istennek csak egyetlen beszéde bontakozik ki az egész Szentírásban, mivel csak egyetlen Ige van, amely oly sok szent ajkán visszhangzik”. Isten Igéje tehát nem egy megkövesedett valóság, hanem élő és organikus üzenet, ami a Hagyományban fejlődik, mélyül, terjed és teljesedik, amikor az igazság gazdagságában a Szentlélek által megértődik és a történelem változó körülményei közepette megtestesül.
Szent John Henry Newman egyházdoktor a „A keresztény tanítás fejlődése” című művében azt állítja, hogy a kereszténység, mind közösségi tapasztalatként, mind tanításként, egy dinamikus valóság, ahogyan azt maga az Úr Jézus is - mint egy élő valóságról - jelezte a földbe vetett mag növekedéséről, amely belső életerejének köszönhetően fejlődik. (vö. Mk 4,26-29):
Hasonlóképpen Szent Pál apostol is ismételten így buzdította tanítványát és munkatársát, Timóteust: „őrizd meg a rád bízott kincset” (1Tim 6,20; vö. 2Tim 1,12.14). Leó pápa az eddigieket összegezve megállapította, hogy a Dei Verbum dogmatikus konstitúció az említett szentpáli szöveget ismétli: „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten Igéjének egyetlen letéteményét alkotja, amelyet az Egyházra bíztak”, amelyet az „Egyház - élő tanítóhivatala” értelmez, „amelynek tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja” (10. pont). A „depositum fidei – a hitletétemény” olyan kifejezés, amely eredeti formájában jogi jellegű, és a letéteményesre hárítja a tartalom – jelen esetben a hit – megőrzésének és sértetlen továbbadásának kötelezettségét. Isten Igéjének „letéteménye” ma is az Egyház kezében van, mindannyiunk különféle egyházi szolgálataiban - utunk során a történelem és az élet összetettségén keresztül - továbbra is épségében őrizve azt, mint egy sarkcsillagot.
„A Szentírás és a Hagyomány annyira összefüggenek és kölcsönösen összekapcsolódnak, hogy nem létezhetnek önállóan, és csakis együtt, a maguk módján, az egyetlen Szentlélek működése alatt járulnak hozzá hatékonyan a lelkek üdvösségéhez” (DV 10).
Szent Balázs vértanú-püspök liturgikus ünnepén ezt a tény igyekeztünk az idén is megélni úgy a templomainkban a szentmisék keretében, mint az igeliturgiában a Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont aulájában, ahol a diákság, a tantestület és az alkalmazottak hittel kérték a hagyományos áldást testi-lelki egészségükre, valamint a szép magyar beszéd tisztaságára, helyességére és annak maradandó hatékony továbbadására.
Reményik Sándor: Az ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!
fotó: romkat.sk
