A cím idézet. Lantos Viktória nyilatkozta arra a neki feltett kérdésre, mi a véleménye a Komáromi Imanapról, annak küldetéséről: közös imádkozás a magyar papi hivatásokért. Viktória komoly arccal, szinte átszellemülten, lelkesen ejtette ki szavakba formált gondolatait, érzéseit. Azt mondta, létszükséglet. Meg azt is, fontos és elengedhetetlen, hogy egyházunk tovább gyarapodjék, ezáltal mind többen ismerjék meg Jézus hitét és szeretetét. Ehhez pedig – mondta – kell, hogy legyenek egyházi vezetők, akik a mi nyelvünkön, magyarul szólnak a hívekhez. Most nekem nagyon jól esik leírni Viktória szavait. Tudják, miért? Azért mert ő kamasz. A manapság sokat emlegetett Z-Generáció egyik tagja. Cserkész. Egy kamasz cserkészlány, akinek fontos Isten, fontos az ima, a vele egy értékeket valló közösség. Számomra pedig Viktória példa lett: a jövőbe vetett törhetetlen hit példája.
Ismét elindult útjára a Jópásztor Imanap fakeresztje Komárom belvárosában. Komoly, hitükben és bizakodásukban erős emberek vállán feküdt. Kísérte papok és hívők gyülekezete. Tíz éve többen voltak: egész tömegek hömpölyögtek az utcán, sokan kerestek lépcsőket, emelt szobortalapzatokat, hogy pár centivel elláthassanak a többiek feje felett – ha nem hallják a szavakat, legalább leolvashassák azokat a papok ajkainak mozgásából. Húsz éve még annál többen voltak. De vajon mi lesz tíz év múlva? Húsz év múlva?
„Húsvét negyedik vasárnapján mindig a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk, emellett fontos, hogy szeretettel gondoljunk az erős keresztény családokra is, hiszen a papi hivatások is ezekből fakadnak. Felvidéki magyarok vagyunk, nemzetiségünket tekintve kisebbségben élünk ebben az országban. Éppen ezért amellett, hogy kiemelten fontos, hogy magyar papi hivatásokért imádkozunk, ugyanolyan fontos, hogy templomaink padsorai se ürüljenek ki: meg kell, hogy maradjanak a magyar hívők, akik anyanyelvükön kívánják magukhoz venni magyar papjuktól az Isten igéjét”
– osztotta meg gondolatait Lépes Lóránt atya. A komáromi Szent András-bazilikában aztán megakadtam az előrehaladásban. Tízek, húszak ácsorogtak a padsorok mellett. Nyakukat nyújtogatták, amikor a papsereg bevonult: egy kicsit mindenki próbált közelebb kerülni, nemcsak lelkileg, testileg részévé válni az atyákból áradó erőnek, nyugalomnak.
„A Komáromi Imanapon azért imádkozunk, hogy a Jó Pásztor küldjön olyan papokat, olyan szerzeteseket, akik az Ő igéjét hirdetik a népek körében, hogy az imádságos lelkület a családok körében jelen legyen. Imádkozunk, hogy legyenek szent papok és szent püspökök: vannak papok, akik nem tartanak ki hivatásukban, akik viszont igen, látjuk, mekkora áldozatokat hoznak a mindennapokban. Termik a szeretet gyümölcseit, és égő szövétnekként mutatják az utat, mely Jézus Krisztuson át az üdvösséghez vezet: Ő az Út, az Igazság és az Élet! A hívek pedig azért jönnek, mert érzik, hogy a papoknak szükségük van a közösség szeretetére és erejére. Szívünk vágyát szavakba kell formálnunk, és szívünket Istenre kell hangolnunk”
– hangsúlyozta Kiss Róbert esperesplébános, kanonok, püspöki helynök. A XXXVII. Komáromi Imanap egyik programpontja a Hitvalló példaképeink című előadás volt, melyet Karaffa Attila, a Komáromi Imanap egyik szervezője, a Pázmáneum Társulás vezetője tolmácsolt a híveknek. Marczell Mihály lelkiatyáról emlékezett meg, aki 1883-ban született Dunaszerdahelyen, és 1906-ban szentelték pappá; később a 20. század egyik legjelentősebb magyar katolikus nevelője lett. Tanárként, egyetemi professzorként és a Központi Papnevelő Intézet rektoraként meghatározó szerepet játszott a papképzésben és a katolikus ifjúság nevelésében, miközben aktívan részt vett a cserkészmozgalomban és számos egyházi szervezet munkájában. A második világháború idején bátor helytállásával életeket mentett és segítette az egyházi intézmények fennmaradását.
Naponta járom a Csallóközt és a Duna mentét, és higgyék el: látok jó példákat. Lelkes és elkötelezett ifjakat, akik Jézus szolgálatára kívánkoznak és szegődnek. Férfiakat, akik maguk mögött hagyták a világi javakat, hogy az Urat szolgálhassák. Cserkészeket, akiknek természetes az estéli imába csendesedés, akiknek nem ízlik a falat asztali áldás nélkül. Vagy kamaszlányokat, akik hittel vallják, létszükséglet, hogy minél több felvidéki magyar pap szolgáljon. Van remény. Csak kérnünk kell, s megadatik.
fotó: Kalmár Csaba, Pézman Zoltán
