Kidobandó, felesleges szemét
Időről időre mindnyájunk életében nekünk feszül a kérdés: Ki nekem Jézus Krisztus? Kinek tartom Őt? Egy-egy élethelyzet, életvalóság azonban nem betanult hittanos választ vár tőlünk, hanem egzisztenciális mélységű feleletet, amelyet nem a magunk okossága, okoskodása, bölcsessége, bölcselkedése válaszolja meg, hanem a Szentlélek, aki maga nyilatkoztatja ki nekünk az Atyához való tartozásunk istenemberi mélységeit: az értéket, az igazgyöngyöt a szemét között.
Ám, amikor feleletekről beszélünk, ne csupán a külső, megfogható cselekedetekre gondoljunk, hanem a komoly, belső döntésekre, amelyek meghatározzák emberi életünk irányát, irányultságát, amelyek fonalára felfűződhetnek a mindennapok konkrét tettei. A Krisztusba vetett hit ugyanis természeténél fogva megköveteli, hogy mély, belső döntéssel kötelezzük el önmagunkat Mellette, mivel Isten már döntött. Elkötelezte önmagát mindnyájunk mellett. Örökre. Ennek nyilvánvaló és tagadhatatlan bizonyságát adta akkor, amikor Urunk, Jézus Krisztus, a Fiúisten, megtestesült értünk, a mi üdvösségünkért.
Tehát a Krisztusba vetett hit belső logikájából következik, hogy mi is odaadjuk Neki önmagunkat, testestől-lelkestől, vagyis visszavonhatatlan döntéssel kötelezzük el önmagunkat: a szentségi házasságban, illetve a mennyek országáért vállalt missziós szívtisztaságban. Olyan tett ez, amelynek valóban élő hitből kell születnie. Nem elég, ha csupán ösztönös vonzódás, vagy érzelmi fellángolás eredménye.
Jó, ha tudjuk és tudatosítjuk, hogy aki ezután kitart a meghozott hitbéli döntése mellett, annak az élete istentiszteletté válik. Mindennapi cselekedetei pedig mind-mind a hit tettei lesznek. Istennek felajánlott jó illatú áldozat. Olyan, mint a jó földbe hullott mag, ami idővel kicsírázik, szárba szökken, és bőséges termést hoz.
De azt se felejtsük, hogy az ilyen bőven termő élet nincs szenvedés és napi meghalás nélkül. A Krisztusba vetett hit az Ő életében és halálában való osztozás is. Ezért mondja az Úr Jézus Péternek: „Távozz előlem, Sátán!” (Mk 8,33). Amikor az apostol hallani sem akar Mestere szenvedéséről és haláláról. Holott, a Messiásról csupán emberi módon gondolkodni végső soron ördögi dolog: a Sátán is tudja, hogy kicsoda Jézus Krisztus, de nem hajlandó mellette dönteni, mivel nincs hite.
Nagy ajándék a hit kegyelme. Hinni nemcsak azt, hogy Ő van, de azt is, hogy „ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2Tim 2,13). Ezért, ha olykor úrrá is lenne rajtunk a szenvedéstől való félelem, visszhangozzék szívünkben Urunk szava, amely szerint a szenvedésből élet fakad, s a szeretetben történő önátadás jutalma pedig a lét teljessége, amikor látni fogjuk, hogy mindennek volt értelme és értéke, annak is, amiről korábban azt gondoltuk, hogy merő értéktelenség. Kidobandó, felesleges szemét.
Fotó: pixabay
