"Krisztus születik, dicsőítsétek! Krisztus a mennyekből, fogadjátok! Krisztus a földön, emelkedjetek fel! Énekeljetek az Úrnak, föld összes lakói! Örömben magasztaljátok őt népek, mert megdicsőíttetett!" – így énekel az Egyház a karácsonyi virrasztó istentisztelet során, amikor a mi Urunk és Megváltónk születését ünnepli. E néhány sor összefoglalja mindazt, amit Urunk Test szerinti születésének ünnepén lélekkel és értelemmel átélhetünk.
„Krisztus születik, dicsőítsétek!”
Karácsony nem csupán egy kedves, 2000 éves emlék felidézése, nem pusztán egy meghitt családi ünnep. Karácsony egy olyan esemény, amely ma is történik. Az Egyház nem azt mondja: „Krisztus megszületett”, hanem azt: „Krisztus születik”. Most. Ma. Itt. A liturgia ideje, az üdvösség műve nem múlt idő, hanem jelen: most, ma is történik. A karácsony legnagyobb botránya – és egyben legnagyobb öröme – az, hogy az örök, isteni Ige nem marad távoli, hanem egészen közel jön hozzánk, időnek alávetett, töredékes emberekhez. Isten nem elégedett meg azzal, hogy csupán a mennyből üzenve adjon tanítást vagy erkölcsi törvényt a próféták által. Ő Testté, emberré lett: belépett az emberi törékenységbe, a hidegbe, a szegénységbe, a bizonytalanságba. Nem palotában, hanem barlangban akart megszületni. Nem dicsőségben, hanem gyermeki mezítelenségben, szótlan hallgatásban. Ez ma is zavarba ejtő. Egy világban, amely a hatékonyságot, az erőt és a sikert magasztalja, az Egyház egy pólyába tekert, magatehetetlen, kiszolgáltatott Gyermeket állít elénk, és azt mondja: Íme, az Erős Úr és Isten. Nem azért történt így, mert Istennek ne lett volna hatalma felsőbbrendűként megjelenni, hanem mert szeretetből lemondott erről. Ez az önkéntes alázat az Ő ereje. A mindenható Isten önként lesz az emberi gyengeség foglya, hogy mi többé ne legyünk a gyengeség, a bűn és a halál foglyai.
„Krisztus a mennyekből, fogadjátok!”
Ez a szó: „fogadjátok”, különösen fontos ma. Mert a modern ember sok mindent akar és tud kezelni, irányítani, megoldani – de elfogadni nehezen tud. Ajándékot elfogadni anélkül, hogy viszonoznánk. Jelenlétet elfogadni anélkül, hogy feltételeket szabnánk… Krisztus sem erőszakosan lép be az életünkbe. Nem töri ránk az ajtót. A barlang ajtaja nyitva van – de belépni nekünk kell. Karácsony nem automatizmus. Nem a naptár miatt jön el, nem az ünnepi fények felkapcsolásával köszönt be, nem a hagyományok hozzák el. A szív befogadókészsége, az értelem igenje teszi valóssá. És itt válik a karácsony nagyon személyessé. Mert fel kell tennünk a kérdést: van-e hely Krisztus számára az én életemben? Nem elvontan, hanem konkrétan. Az időmben. A döntéseimben. A kapcsolataimban. A sebeimben. Igent mondok-e Rá, fogadom-e Őt életem barlangistállójában?
„Krisztus a földön, emelkedjetek fel!”
Egy világban, amely tele van félelemmel, zajjal, megosztottsággal és bizonytalansággal, az Egyház nem optimista, utópisztikus jelszavakat vagy megoldásokat kínál, hanem magát a megtestesült Reményt. Krisztus a földön van – nem elvont eszmeként, hanem élő, ma is cselekvő Úrként. Nem hangzatos megoldásokat kínál a pillanatnyi problémákra, hanem az Ő jelenlétét, nem megszünteti a nehézségeket, hanem jelenléte által elviselhetővé teszi azokat. Ő észrevétlenül ott van a kórházak csendjében. Ott van a magányos emberek szerény ünnepi asztalainál. Ott van a kimerült szülők fáradtságában, a munkájukat féltők aggodalmában, a fiatalok útkeresésében. Ott van az őszinte bűnbánat könnyeiben és az újrakezdés vágyában. Nem kívülről szemléli az emberi sorsot: eggyé lesz azzal, és a földön élő Egyháza által ma is jelen van az ember világában.
„Örömben magasztaljátok őt népek!”
A karácsonyi magasztalás nem pusztán kedves dallamok éneklése, nem csak ünnepi szavak kimondása. A legmélyebb magasztalás az, amikor az ember engedi, hogy Krisztus átalakítsa az életét, mert ez által Isten akarata valósul meg, az Ő dicsősége lesz nyilvánvalóvá. Amikor a harag helyére megbocsátás lép. Amikor a félelem helyét bizalom veszi át. Amikor a bezárkózásból közösség születik. Az ortodox hagyomány mindig hangsúlyozza:
„Isten emberré lett, hogy az ember istenivé váljon.”
Ez kegyelem, Isten nagyszerű ajándéka. Karácsony tehát nemcsak Isten útja az emberhez, hanem az ember meghívása Isten életébe. Ez az „istenivé válás”, a „theózis” misztériuma, amely nem a világból való menekülésről vagy kivonulásról szól, hanem annak megszenteléséről, ezáltal megdicsőítve Istent a világban.
„Krisztus születik, dicsőítsétek!”
Sokan úgy tekintenek karácsonyra, mint egy lezárásra: az év végére, egy fárasztó időszak végére. Az Egyház azonban kezdetként ünnepli. Mert Krisztus születése óta minden nap újrakezdés lehet. A éjszaka sötétsége nem végállapot. Az tél hidege nem örök. A kietlen barlang most nem sír, hanem bölcső. Ha ezt az egyetlen mondatot magunkkal visszük az ünnepből:
„Krisztus születik, dicsőítsétek!”,
akkor nemcsak egy szép gondolatot őrzünk meg, hanem egy élő valóságot. Mert ahol Krisztust magasztalják, ott Ő jelen van, és az ember felemelkedik, istenivé válik. Ahol Krisztus megszületik, ott az ember élete új értelmet nyer. Legyen tehát karácsonyunk nemcsak formális ünnep, hanem örömteli találkozás. Nemcsak emlékezés, hanem jelen idejű befogadás. És ne feledjük: Krisztus ma is születik. És mi örömmel kiáltjuk: jöjj, édes Megváltónk, van hely számodra nálunk.
Aradi László,
teológus,
Ortodox Egyház
fotó: pixabay.com
