Az egyháztörténelem egyik legjelentősebb zsinata, minden kétséget kizáróan a II. Vatikáni Zsinat. Egyházatyáink kétségtelenül sokat vártak tőle: nem kevesebbet, mint Krisztus népének beilleszkedését a modern világba. Reformjai behálózták a katolicizmus minden dimenzióját – így természetesen a liturgiát és a szentmise ünnepének mivoltán is jelet hagyott. VI. Pál pápa kezdeményezésére a hagyományos misét felváltotta a „Novus Ordo Missae”, mely ma már az Eucharisztia ünneplésének rendes formája. Elhagyta a latin nyelvet, felvette az adott nemzetét. Ez azonban csupán egy a sok látványos és drámai változás közül.
Akit az Egyház gondjai és a szertartástörténet érdekel, a következőket olvashatják:
Nosztalgia, vagy reneszánsz?
Válasz a reformációra: megvalósul a Tridenti Zsinat
Novus Ordo Missae
A hagyományra mindig lesz igény!
Benedek a tridenti mise pártjára áll…
…Ferenc azonban taszítónak találja
A Traditiones costudes hamis alapokon nyugszik
A megoldás XIV. Leóra vár
Nosztalgia, vagy reneszánsz?
Az elmúlt évszázad alatt az Egyházon belül kétségtelenül történt egyfajta átfogó szemléletváltás. A II. Vatikáni Zsinat továbbra is útmutatónak szánt jelszavai ma is zászlóinkon lobognak. Dicsőség fényében úsznak, üzenetét szinte újabb evangéliumként állítjánk elénk. Vannak azonban, akik megengedik maguknak a kétség kísértését, és magát VI. Pált idézve teszik fel a kérdést: nem lehet, hogy a tágra nyitott ajtókon és ablakokon valóban nem csak a Szentlélek friss fuvallata járta át a Vatikán falait…?
Azok, akik gyermekként a tridenti rítussal cseperedtek, sokszor örömmel fogadták, hogy ezen túl anyanyelvükön, teljes mértékben csatlakozhatnak a szertartásokba. Az újdonság védelmezői olykor éppen azok az atyák voltak, akik a zsinat idejében választottak hivatást. Különös módon azonban egyre többen kívánján viszontlátni a „latin misét” plébániáikon. Nem a kétségbeesetten emlékeikhez ragaszkodó öregek – éppen ellenkezőleg: a szentmise különleges formáját ma a fiatalok dédelgetik leginkább!
Válasz a reformációra: megvalósul a Tridenti Zsinat
A Tridenti, vagy Trentói Zsinat, sorban a 19. ökumenikus zsinata volt a Katolikus Egyháznak. A protestantizmus kényszerítette ki összehívását, hiszen választ kellett adni az újítások végeláthatatlan sorára. Három részben, 1545 és 1563 között zajlott. Fő célja az volt, hogy összegyűjtse és világosan meghatározza az Egyház dogmatikus tanítását.
A pápák és a katolikus uralkodók viszonylag hosszú ideig nem válaszoltak a lutheri mozgalmakra. Politikai okoknál fogva tartózkodtak, illetve fel sem mérhették a reformáció hosszútávú hatásait. Csak III. Pálnak sikerült összegyűjtenie az egyház vezetőit, akiknek első feladata a katolikus hit alapjainak megnevezése volt: a nicea-konstantinápolyi hitvallás, a Szentírás latin fordítása, a hét szentséghez való ragaszkodás; valamint az emberi természet, a megváltás és a bűn következményének tisztázása. Mivel a zsinat egy pestisjárvány miatt megszakadt, azt csak 1551-ben folytatták, már III. Gyula vezetésével. Ezen főként az egyes szentségek tartalmát, jellegét, hatását hangsúlyozták. A szentmisével kapcsolatban a harmadik gyűlés hozott döntéseket, melyet 1562-ben nyitott meg egy újabb egyházfő, IV. Piusz.
A tridenti rítus ennek nyomán kapta nevét, ám valójában nem volt más, mint a másfél évezredes hagyományok összegyűjtése és írásban való lefektetése.
Novus Ordo Missae
A „Novus Ordo Missae” előzményei a 19. századi liturgikus mozgalomban keresendők. Ennek úttörője Prosper Guéranger francia apát volt. A II. Vatikáni Zsinatot megelőzően, már XII. Piusz is óvatos változtatásokkal élt. Az átfogó reformot a zsinat „Sacrosanctum Concilium” nevű határozatában hirdette meg. Ennek célkitűzését úgy fogalmazták meg, hogy a liturgiát a modern laikus számára is érthetővé kell tenni – ezzel bevonni annak teljességébe. Ez sok esetben egyszerűsítést jelent; bizonyos elemei javítást igényelnek, másutt bővítésre, vagy éppen elhagyásra van szükség – mindezt a szentmise lényegének megőrzésével! A mise latinját a nemzeti nyelvekre cserélte és korlátozott mértékben lehetővé tette a két szín alatti áldozást. A későbbiek folyamán jelentős szűkítés történt a szentmise idején viselt ruhákkal kapcsolatban is. Az új szentmise tervezete 1967 októberében lett kész. A szavazáskor 71 püspök szavazott annak elfogadására; 43 ellene, és hatvanketten, támogatásukat feltételekhez kötötték.
1969. szeptember 25-én, két nyugalmazott bíboros – Alfredo Ottaviani és Antonio Bacci – levelet fogalmazott meg a pápának, melyben felhívták figyelmét arra, hogy az új szentmise jelentős mértékben eltér a katolikus teológiától. A hit-, és dogmák tisztaságáért felelős kongregáció, válaszában a legtöbb kifogást visszautasította, néhány esetben azonban kedvében járt a két kardinálisnak. Végül mindketten engedtek követeléseikből.
További változások:
• A szokásos eucharisztikus imához hozzáadtak még hármat.
• Bizonyos esetekben lehetővé tették a laikusok számára, hogy Krisztus véreként a bort is magukhoz vegyék. Lehetővé vált a tenyérbe való áldozás
• A zsinat utasítása szerint az oltár többé nincs egybeépítve a fallal, így körbejárható és a hívekkel szemközt fordul.
• Míg a tridenti rítus szerint, a pap időnként szembefordul a néppel, máskor hátat fordít neki. Az új miserendben a pap a hívekkel szemben végzi a liturgikus cselekedeteket.
• A szentségtartót eltávolították az oltárról, és egy feltűnő, arra méltó helyre helyezték.
• Megnőtt a diakónusok szerepe.
• A szentbeszéd a szentmise szerves része lett, míg korábban inkább függelékként volt jelen.
• Az egymással való megbékélés jele (kézfogás) kizárólag a papok számára volt fenntartva a misében. Ma már minden hívő joga (de nem kötelessége!)
A hagyományra mindig lesz igény!
A Novus Ordo Missae a mai napig talál ellenzőket. A II. Vatikáni Zsinat újításaival szemben keserű ellenállást vállalt például Marcel Lefebvre érsek, aki engedély nélkül szentelt püspököket. A „tradicionalistának” nevezett közösségek – mint például a X. Szent Piusz Papi Testvériség – az új formát, legjobb esetben is „hibásnak” tartják. Kifogásolják többek közt, hogy annak egyik fő alkotója, Annibale Bugnini érsek, kifejezetten a protestáns felekezetek kedvét kereste vele. Ennek jegyében hat tiszteletes is közreműködött munkájában. A Novua Ordo Missae tehát valójában ökumenikus mise, nem pedig katolikus. Ezzel együtt félrevezető módon megnőtt az ember szerepe a liturgiában: testvéri gyülekezésről van szó, melynek többé nem Isten a központja - írják a szövetség oldalán.
Benedek a tridenti mise pártjára áll…
A korábbi Joseph Ratzinger bíboros nem volt kifejezetten konzervatív beállítottságúnak mondható. Egyet értett a II. Vatikáni Zsinat fejleményeivel, sőt cselekvő formálója is volt. Ugyanakkor XVI. Benedekként mégis úgy látta, az Egyháznak szüksége van az 1962-ben, XXIII. János által kiadott tridenti misekönyvre. A „Summorum ponticum” kezdetű saját kezdeményezésére kiadott iratában (motu proprio), meglazította a „latin misére” vonatkozó szabályokat. Ezzel enyhített II. János Pál rendeletén, aki a tridenti szentmisének mondását püspöki engedélyhez kötötte. Benedek pápa lehetővé tette bármelyik papnak, hogy saját belátása szerint mondhassa azt – sőt, a trindenti rítust kiszolgáltassa azoknak a híveknek, akik kifejezetten élni szeretnének vele – legyen szó szentmiséről, vagy a szentségek kiszolgáltatásáról! Mindezt azzal indokolta, hogy a várakozások szerint, a „latin misék” iránti érdeklődés kihúny és az emberek elveszítik iránta való igényüket. Ez azonban nem így történt: egyre több fiatal fedezi fel benne a szépséget, az Oltári Szentséggel való találkozás e különleges módját. A kivételes lehetőség azonban nem ássa alá majd a II. Vatikáni Zsinat tekintélyét, hiszen a régi rítushoz a latin nyelv ismerete, a liturgia tudása szükséges. Egyébként is: az 1962-ben kiadott misekönyv nem került visszavonásra!
Benedek pápa ezzel a döntésével lépést kívánt tenni a belső békesség felé, közeledni a már említett tradicionalista mozgalmak irányába. Ezek ugyanis nem szakadtak ki az Egyház testéből (tekintettel arra, hogy kiközösítésüket visszavonták) mégis kivetettként léteznek a katolicizmus életterében.
A szentatya döntését sokan szívélyesen üdvözölték, de egy jelentős kör kifejezetten tragédiaként élte meg. Ezek tagjai a II. Vatikáni Zsinat szándékos szabotálását látták megvalósulni, vagy éppen a káosztól tartottak – (ellentétben a II. Vatikáni Zsinat újdonságainak hatásával, melyekről nem esett szó.)
…Ferenc azonban taszítónak találja
XVI. Benedek lemondását követően, Jorge Maria Bergoglio személyében olyan pápa került az Egyház élére, aki – elődjével ellentétben – sok esetben radikálisan haladónak mutatkozott. Nézőpontja a hagyományt tekintve teljesen ellentétes volt Benedekével. Erre enged következtetni az a tény is, hogy 2021. július 16-án közzé tette saját motu proprióját az ügyben. Ezzel nem csupán visszavonta az időszerű szabályokat, hanem szigorította is a tridenti liturgia használatát.
A „Traditiones costudes” elején kinyilvánítja azon hitét, hogy a II. Vatikáni Zsinat során kiadott liturgikus könyvek a római rítus különleges kifejezésmódjai. Ezért az előző formákat csupán az egyházmegyés püspök engedélyezheti, az is csak azt megelőzően, hogy meggyőződik arról: a kérelmező közösség nem érdekelt a II. Vatikáni Zsinat tagadásában, megkérdőjelezésében? Az idő és a helyszín megjelölése is az ő joga – ám kizárólag a plébánia templomon kívül, hiszen ott csupán a Novus Ordo Missae számára van hely. Gondoskodnia kell arról is, hogy a mise folyamán, anyanyelven is elhangozzanak az olvasmányok. Ferenc pápa félelme a hagyományok követőitől komolynak bizonyult, hiszen további biztosítékokat is követel annak megelőzésére, hogy a konzervatív nézetek ne terjedhessenek tovább:
• A szentmisét csupán a rítusban járatos, latinul kiválóan tudó püspöki delegátus mondhatja el.
• Ennek a személynek értékelnie kell, vajon a tridenti rítus hozzájárul-e a közösség javához, vagy sem?
• Meg kell akadályoznia, hogy a közösségből újabb mozgalmak alakuljanak. A már meglévőkön kívül a püspök nem engedélyezheti újak létrejöttét.
• Amennyiben a hívekben felmerül a kérés, az egyházmegyés püspöknek konzultálnia kell a Szentszékkel.
Ferenc pápa motu propriója, megjelenésének idejében azonnal életbe lépett. Későbbi leveleiből és megnyilvánulásaiból kiviláglik azon aggodalma, hogy a latin hagyományhoz való ragaszkodás a II. Vatikáni Zsinat teljességének elvetéséhez vezethet. Szükségét érzi annak, hogy visszautasítsa a vádakat, miszerint a reformok az Egyház valódi tanításának megmásítását, elvetését szolgálják. Szerinte a változások az apostoli hagyományok „dinamikáján” belül értelmezendők; melyeket a Szentlélek indíttatása ösztönzött. Bizonyos olvasathatban úgy is értelmezhetnénk, hogy a II. Vatikáni Zsinatban való kételkedés, magában az Egyházban való bizonytalanságot jelenti.
Gondolhatjuk, hogy a „Traditiones costudes” nagy port kavart az Egyházban. Az uralkodó eszmei áramlat bajnokai örömmel üdvözölték Ferenc korlátozását, az egyre nagyobb létszámmal bíró tradicionalista közösségek (főként az angolszász országokban) azonban összezártak. A X. Szent Piusz Papi Testvériség közlése szerint, Benedek pápa levelet írt annak vezetőinek, melyben bátorította őket. Georg Gänswein, a nyugalmazott szentatya titkára arról számolt be, hogy Ferenc motu proprióját „mély fájdalommal olvasta.”
A Traditiones costudes hamis alapokon nyugszik
Diane Montagna újságírónő a közelmúltban tett közzé egy beszámolót, mely arról szól, hogy Ferenc pápát néhány kiemelt főpapi személy befolyásolta a „Traditiones costudes” létrehozásában. Arthur Roche, Leeds püspöke úgy vélte: a tridenti rítus csak azok számára nyújt lelki többletet, akik már ismerik. Az érdeklődőket távoltartaná – vagyis a „nosztalgiázókat” és az időseket kivéve mindenkit! Roche, XVI. Benedek pontifikátusának idejében olyan párt szószólója volt, mely kifejezetten ellenezte a hagyományhoz való ragaszkodás minden formáját. „Elvtársa” Carlo Maria Martini jezsuita bíboros az olasz sajtóban amellett érvelt, hogy a II. Vatikáni Zsinat előtti latin liturgiát teljesen vesse ki magából az Egyház! „Kirekesztő, steril, megosztó” – írta róla. Egy BBC-nek adott interjújában kifejtette véleményét, miszerint az Egyház teológiája megváltozott – ezt pedig képtelen kifejezni a régi szokásmód! Hasonlóan kritikusa volt Benedek elveinek Cormac Murphy-O’Connor, Westminster érseke. Ő még a pápa rendelkezésének ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy a „különleges forma” gyakorlásához a papok továbbra is engedélyt kérjenek - írja a katolikus híroldal.
A „Traditiones costudes” pártján állók táborába sorolható még Pietro Parolin államtitkár, valamint Vittorio Francesco Viola dikasztériumi titkár, aki a Szabadkőművességgel hírbe hozott Annibale Bugnini híveként vált ismertté.
Az újságírói jelentés arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy ezek a személyek tévedésből, vagy szándékosan rosszul értelmezték a püspöki karok vezetői által kitöltött kutatási íveket. Ezekből kiderülni látszott: a vallásukat hagyományos formákban megélők, igenis jelentős mértékben gazdagodnak… A felszínre kerülő tények arra utalnak: ezekben a közösségekben a hivatások száma nagy, a hitet komolyan veszik és az öntudatosságnak egy magasabb fokán élik meg vallásosságukat. Az elvárásokkal ellentétben, a visszajelzések tehát pozitívak voltak – ez azonban nem felelt meg a haladók szájízének!
A megoldás XIV. Leóra vár
Az eddig feloldatlan problémát XIV. Leó örökölte meg. Két közvetlen elődje között kell döntenie az ügyben, annak tudatában, hogy Ferenc pápa „Traditiones costudes” motu propriója hamis alapokon nyugodott. 2020-ban, a felszólított püspökök nagyrésze abban értett egyet, hogy a tradicionális liturgia autoritatív korlátozása több kárt okozna, mint hasznot. Tétlensége különösen szülőföldjén, az Egyesült Államokban okozhat súlyos károkat. Leó céljainak kinyilvánításakor, nem meglepő módon a békeszerző szerepét kívánta felvállalni. A liturgia kérdése pedig olyan terület, ahol erre nagyon is szükség van. Hiszen, ha Ferenc döntését valóban a tények félreismerete ösztönözte, akkor a kárt szenvedett tradicionalisták okkal várnak jogorvoslatra. Kellemetlenül hangzik, de Ferenc már a „Traditiones costudes” megjelenítése előtt is kritikusa volt a hagyománytisztelőknek - tudjuk meg az amerikai hírcsatorna fórumáról. Maradi "köldök-bámulóknak" tartotta őket, akik nincsenek kapcsolatban a 21. század valóságával. Valójában mindenki pápája szeretett volna lenni, vallástól, világnézettől, szexualitástól való tekintet nélkül – kivéve a „tridentiánusoknak”.
fotó: wikipedia, pixabay.com, unsplash.com
