Szepsiben az idén szent Rókus tiszteletére augusztus 10-én 9:30-kor kezdődött a szentmise a fogadalmi kápolnánál, ahol az egybegyűltek ünnepélyesen megemlékeztek az 1831-es kolerajárvány áldozatairól. Akkor a városban 6 hét alatt 212 lakos halt meg, 1872-ben újabb 34. A hajdani hívek a járvány elmúltával a város domboldalán szent Rókus tiszteletére kápolnát emeltek, ahol minden esztendőben augusztus 16 – szent Rókus emléknapja – táján rájuk emlékeznek és az utóbbi években napjaink testi - lelki betegeinek gyógyulásáért is imádkoznak. Nagy köszönet és hála, hogy áldott elődeink példáját követve, ismét felkapaszkodtunk a dombra. Köszönet és hála mindazoknak, akik lehetővé tették a szentségi találkozást a liturgiában, az éterben és a szépen megtisztított környezetben.
Tettük ezt azért is, mivel mindnyájunk életútjának vannak szakaszai, amikor minden olyan céltalannak, reménytelennek és hiábavalónak tűnik, ezért áldott elődeink példáját követve, immár 194 éve - szent Rókus ünnepe táján – ismét elzarándokoltunk erre a megszentelt helyre, hogy hálát adjunk, könyörögjünk, erőt gyűjtsünk, fényt és világosságot kérjünk.
Köztudott, hogy ma, korunk új pestise: a koronavírus-járvány különböző variánsai mellett, a kábítószer, az alkohol, a testiség, a szerencsejátékok szenvedélye és a szekták sokasága szedi áldozatát népünk körében is. E megszentelt helyen ma ismét őértük imádkoztunk és mindazokért, akik szenvednek miattuk, és akik felszabadításukon fáradoznak: az orvosokért és az ápolókért, és nem utolsó sorban betegeinkért, a lábadozókért és fiataljainkért, hogy bölcsen és erős akarattal elkerüljék korunk szenvedélyeinek fondorlatos csapdáit.
Megemlékezésünk és kérésünk az eucharisztikus ünneplésben - a szentmisében - csúcsosodott ki, mert itt kapunk erőt, bátorítást, útmutatást és tanítást, hogy úgy az Egyházban, mint a társadalomban, van egy kulcsszó, amit minduntalan különös hangsúllyal kell sulykolni a köztudatba.
Ez a szó a „szolidaritás” a sorsközösség vállalás. Vagyis, hogy egymásra bízattunk. Ezért szerény képességeinket tudatosan a Gondviselés rendelkezésére kell bocsátanunk, mert életünk csak a javak megosztásával és ajándékozásával válik termékennyé, hoz gyümölcsöt, egy olyan időben, amikor könnyen elbizonytalanodunk, ha pl. evangéliumi értékrendben kell családot alapítani, munkahelyeket változtatni, kultúrát és erkölcsi magatartást gyakorolni, vagy egyházi iskolát fenntartani, ill. hasznossá tenni.
Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöttük mindazokat is, akik Kuzma Norbert, okleveles mérnök úr jóvoltából a világhálón követték szentmisénket. Ismételten együtt imádkoztunk, hogy megértve az idők jeleit, a sokszínű és erősségű vihar közepette, a diszharmónia világában, a különböző háborúk és gyarmatosítások szörnyű hatása és kísértése árnyékában, legyen továbbra is bátorságunk folytatni életutunkat Urunk Jézus Krisztus és egymás felé.
Történelmi tapasztalatunk, hogy a kísértések pergőtüzében egyedüli biztos menedékhelyeink és mentsváraink a templomaink, az iskoláink és közösségeink harmóniát teremtő és hordozó megannyi családja, gyermeke, nagyszülője és unokája.
Szerény meggyőződésünk, hogy minden egészséges egyensúly helyreállítása voltaképp a harmónia helyreállítása, ami több mint egyensúly. Helyre kell állítani a harmóniát a modernitás és az ősi kultúrák, a szekularizáció és a spirituális értékek között. Megérteni és megértetni, hogy hírvivők vagyunk, az egyetlen Üzenet jó-hír vivői.
Ez viszont már közvetlenül az Egyház küldetését fémjelzi: a világban tanúságot téve, tiszteletben tartva és előmozdítva a helyi jelleget, annak számos gazdagságával együtt „szórni és vetni” az egyetemes testvériség magvait. Köszönet és hála, hogy mai szentmisénk is újabb lehetősége volt a magvetésnek, a közös hálaadásnak, kérésnek és a harmóniateremtésnek.
Az ünnepi szentmise ez idén is Szentségimádással és szentségi áldással zárult a városra és a szűkebb pátriára. Imádva az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, alkalom adódott megszívlelni, átelmélkedve a vasárnapi evangélium szavait.
A múltból tanulhatunk, tapasztalatokat gyűjthetünk, de ha állandóan abban ringatjuk magunkat, hogy milyen jó volt régen, akkor csak megkeseredik az életünk, a jelenünk. Ha meg csak a jövőről álmodozunk, ismét elvész a jelen. Pedig csak a jelen van, bármennyire is hihetetlen. A múlt elmúlt, a jövő még nincs. A jelenben van a döntés. A jelenben lehetünk JELEN Isten és mások számára – sőt önmagunk számára is.
Ebből születhet a tudatos élet, az a készenlét, amiről beszél a mai példabeszéd is, ami így kezdődik:
„Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.”
Nekem, neked, nekünk készült el ez az ország, amely már most bennünk van, s amelynek építésén nekünk közösen kell dolgoznunk, ügyködnünk, mert amit ma építünk, abból épül fel az élet. A halogatás sohasem jó megoldás.
Nem kell félnünk a Jelentől. Isten nem tolvaj, hanem szerető Isten, Aki azt akarja, hogy már most Vele legyünk. Ha jelen leszünk számára, ha tudatosabb életet élünk és így végezzük munkánkat, bennünk, általunk és körülöttünk készül az az Ország, amely fokozatosan válik teljessé. Az az Ország, ahol Isten „felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk” (Lk 12,37). Nekünk szolgál egy olyan örökkévalóságban, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit azoknak készített, akik Őt szeretik. Ilyen a mi Istenünk, Őróla beszélt és beszél az Úr Jézus. Mindig.
fotó: romkat.sk
