„Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat!”
(Prédikáció Jézus Szent Szíve ünnepére – Lukács 15,3–7 alapján)
Testvéreim az Úrban!
Egyetlen mondattal indulhatunk ma útnak:
„Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat!”
Jézus nem pusztán egy erkölcsi tanítást ad át ebben a példabeszédben, hanem felfedi a Szíve legmélyét. Nem az erő, nem a törvény, nem az ítélet trónusán ül, hanem a keresés, a könnyek, a karra emelés és a hazavitel mozdulataiban él – és ebben mutatkozik meg igazán Jézus Szent Szíve.
Miközben a világ elveszett emberekről lemond, sőt gyakran örül is vesztüknek, a mi Megváltónk nem tud beletörődni a veszteségbe. Jézus keres. Nem várja, hogy a juh visszatérjen – ő indul el a szakadékok, tövisek, sziklák közé, mert egy sem veszhet el.
Ez a mi ókatolikus hitünk szíve is. Nem a tökéletesek egyháza vagyunk, hanem azoké, akiket keresnek. Akik tudják, hogy elveszhetnek, de azt is, hogy valaki utánuk jön. Az ókatolikus közösség nem emel falakat, hanem kinyitja a kaput. Aki elesett, akit a világ selejtnek néz, az itt újra hallhatja:
„Örüljetek velem!”
Jézus Szent Szíve nem csak szeret – fáj is. Nem lehet szeretni anélkül, hogy közben ne fájna a szeretett személy elvesztése. Jézus nem gép, nem hideg Isten, hanem vérző, sebes Szív, amely sír minden elveszett testvérért.
Testvéreim!
A mi egyházunk is akkor lesz igazán Jézushoz hasonló, ha nemcsak tanít, hanem együtt sír az emberekkel. Ha a szentmise nem csak liturgia, hanem egy könnyekkel áztatott imádság, amelyben nem félünk együtt érezni a fájdalmakkal. A szívet facsaró evangélium nem dísz – a valóság.
Amikor Jézus megtalálja az elveszett juhot, nem szidja meg. Nem kérdezi, miért tévedt el. Nem rója fel a bűnt, nem idézi a törvényt – karjára veszi, és viszi haza. Ez a fölemelés a megváltás képe. Jézus nem hoz létre új rendszerbeli pozíciót, hanem kapcsolatot állít helyre.
Az ókatolikus közösség itt mutat példát. Nem elég megtalálni az embereket – el is kell hordozni őket. Nem lehet félútig szeretni! A szeretet útja mindig hazavisz, az Atyához, az Egyházhoz, az üdvösséghez.
A jó pásztor nemcsak keres, nemcsak sír, nemcsak emel – de küzd is. Az elveszett juh nem könnyen található meg. A veszteség nem békés folyamat. Az ördög nem adja könnyen a zsákmányt. Jézus pedig harcol értünk: a kereszten, a vérrel, az utolsó leheletével is. Jézus nemcsak szeret – odaadja önmagát.
Ezért ünnepeljük ma Jézus Szent Szívét. Mert ez a Szív nemcsak dobog, hanem átszúrták értünk. És mi, akik ókatolikus hitünket komolyan vesszük, nem nézhetjük tétlenül, ahogy testvérek eltévednek. Nekünk is indulnunk kell – a peremen élők, a kirekesztettek, a bűnben vergődők felé. A pásztor harca most a miénk is.
És mi a cél? Miért minden keresés, könny, küzdelem, vér? Azért, hogy öröm legyen a mennyben. Ez a mennyei ünnep nemcsak angyalok tánca – hanem az Atya és a Fiú közös ujjongása minden megtért lélek fölött. A pásztor nem egy statisztikát akar javítani. Ő örömöt akar, mert az elveszett újra az övé lett.
Ez az öröm a mi közösségünket is táplálja. Amikor egy ember visszatalál, egy világ ujjong körülötte. Ne féljünk kimutatni az örömöt! Ünnepeljük meg, ha valaki újra jön, ha valaki gyón, ha valaki újra imádkozik, ha valaki hazatalál!
Testvéreim, Jézus Szent Szíve ünnepén ne csak nézzük a szentképet. Váljunk hasonlóvá hozzá! Legyünk mi is olyan szívek, amelyek keresnek, együtt sírnak, fölemelnek, harcolnak, és örülnek. Ez az ókatolikus egyház küldetése: nem uralkodni, hanem hazavinni az elveszettet.
Ámen.
fotó: pixabay.com
