Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepére
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ma, amikor a Pünkösd utáni harmadik vasárnapra és egyben Szent Péter és Szent Pál apostolok dicsőséges ünnepére gyűltünk egybe, a szívünk hálaadással telik meg. Két oszlopa ők az Egyháznak, két különböző, mégis egymást kiegészítő apostoli karakter. Egyikük a kőszikla, Péter, a másik a megtért üldöző, Pál. Ketten együtt – mint az ókatolikus hit alapkövei – hordozzák mindazt, amit Krisztus az ő Egyházának szánt.
„Te Péter vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat.” (Mt 16,18)
E szavakkal az Úr nem csupán Simon személyét emelte ki, hanem a benne megmutatkozó hitet is – azt az élő és szilárd bizalmat, amellyel Jézust, az élő Isten Fiát vallotta meg. Az ókatolikus közösség számára ez a hit a biztos alap. Nem Péter személyének kizárólagos tekintélye, nem egy központosított földi hatalom, hanem az apostoli tanúságtételre épülő Krisztus-hit képezi az Egyház alapját. Ezért az ókatolikus Egyház ma is arra az élő hitre támaszkodik, amely nem rendszerekhez, nem emberi hierarchiához, hanem magához Krisztushoz kötődik, aki él és uralkodik mindörökkön örökké.
Az ókatolikus Egyház őrzi azt a hitet, amely Szent Péter és Szent Pál életében lángra lobbant. Ők nem csak beszéltek Krisztusról – életüket is odaadták Érte. Ma, amikor a világ minden korábbinál inkább relativizálni próbálja az igazságot, az ókatolikus hívek feladata, hogy tanúságot tegyenek az apostoli, ősi hit melletti hűségükről.
Pál így ír Timóteusnak:
„A nemes harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7)
Mi is erre vagyunk hivatva. Nem arra, hogy tökéletesek legyünk, mint a világ szemében sikeresek, hanem hogy hűségesek maradjunk Krisztushoz. Szent Pál apostolban az ókatolikus ember példaképet láthat: egy olyan embert, akit Isten teljesen átalakított. A régi ember meghalt benne, és egy új, Krisztusban élő ember született meg.
Ezen a napon különösen is elevenen csengenek Jézus szavai, amelyeket a feltámadás után intézett Péterhez:
„Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15) – kérdezi tőle háromszor, mintha a háromszori tagadást háromszori szeretetvallomással akarná átformálni.
És Péter alázattal válaszol:
„Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”
Jézus erre ezt mondja:
„Legeltesd juhaimat!”
Az ókatolikus közösség számára ebben a párbeszédben a krisztusi pásztori hivatás szentsége tárul fel. Az Egyház nem emberi szervezeti forma, hanem Krisztus által megbízott közösség, amelynek pásztorai a szeretetből élnek. Nem uralkodnak, hanem szolgálnak. Az ókatolikus Egyház is ezt a szolgáló szeretetet igyekszik megvalósítani – Krisztus juhainak hűséges legeltetését.
Testvérek!
Szent Péter és Szent Pál nem voltak hibátlan emberek. Péter háromszor tagadta meg Mesterét. Pál üldözte az Egyházat. De Isten irgalma átalakította őket. Az ókatolikus Egyház sem a tökéletesek közössége, hanem a kegyelem alatt élők gyülekezete. Nekünk is megvan a magunk küzdelme, bűne és gyarlósága, de épp ebben a gyengeségben nyilvánul meg Isten ereje.
Ma, amikor oly sokféle hang hallatszik a kereszténység nevében, az ókatolikus Egyház csendesen, de kitartóan áll az apostoli tanítás talaján. Nem újít meg mindent csak azért, mert divatos. Nem követi a világ szavát, hanem az élő Ige – Krisztus – hangját hallja meg. És ez a hang ma is azt mondja:
„Kövess engem!”
Kedves Testvérek!
Az ünnep nem csupán emlékezés. Az ünnep küldetés. Szent Péter és Szent Pál életpéldája ma is arra hív bennünket, hogy álljunk bele a szolgálatba. Legyen szó igehirdetésről, imádságról, közösségépítésről vagy éppen a szenvedők vigasztalásáról – az ókatolikus hívek feladata, hogy a hitet nem csak megőrizzék, hanem tovább is adják.
Végezetül így fohászkodjunk:
Urunk, Jézus Krisztus!
Add, hogy Szent Péter hitével és Szent Pál buzgóságával járjuk a Te utadat!
Erősítsd meg az ókatolikus közösségünket, hogy hitelesen tanúsíthassuk evangéliumodat a világban!
Küldd el Szentlelkedet, hogy újítsd meg bennünk az apostolok lelkületét, és általa gyarapítsd Szent Egyházadat!
Ámen.
fotó: pixabay.com