A kölcsönös isteni és emberi szeretet
Barsi Balázs atya írja: ha az ószövetségi népre érvényes volt, hogy ha nem hisznek, nem maradhatnak fenn, mennyivel inkább érvényes ez az Újszövetség népére és minden egyes Krisztusban hívő lélekre is, mégpedig nem annyira politikai vagy erkölcsi értelemben, hanem ontológiai mélységben!
Isten megteremtetve a világot, előhozta a nemlétezésből. Az ember világát, a kőzeteket, a növényeket, az állatokat olyannak teremtette, hogy a létben tartó szeretetéért cserébe nem várt tőlük viszont-szeretetet. Az embernek szánva, ajándéknak teremtette világot.
Jó, tiszteletreméltó és igazságos, ha szeretjük, értékeljük az ajándékot, hiszen a szeretet kifejezőeszköze, de ugye, senki közülünk nem az ajándéktól várjuk, hogy szeressen, hanem attól, aki megajándékozott minket vele.
Ha a Teremtő, aki személyesen, nevünkön szólító szeretettel szeret minket, akiket a teremtett világ javaival megajándékozott, s szeretetét nem viszonoznánk, csak vegetálnánk, ösztöneinknek engedelmeskedve csupán szükségleteinket elégítenénk ki – voltaképpen tehát nem is válnánk igazán emberré. Bocsánat, állattá süllyednénk. Sőt, az anyag, amelyből a testünk is felépült, halálunk után egyszerűen lebomlana, majd visszakerülve a természet nagy körforgásában maradna.
Az Evangéliumok híradása szerint az Úr Jézus többször megfeddte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodáit tette, mert nem hittek szavának, s nem tartottak bűnbánatot (vö. Mt 11,20-24). A jajok, amelyeket mond rájuk, nem fenyegetőzés, nem is puszta siránkozás, hanem a legnagyobb szeretet jele: annak kifejezése, hogy az emberi létezés, sem egyénileg, sem közösségileg nem állhat fenn az Isten igéjébe vetett hit és megtérés nélkül.
Aki azonban hisz Isten szavának, vagyis a testté lett isteni Igének, Jézus Krisztusnak, annak léte – még ha földi sátra összedől is – mindörökre fennmarad. Énét, lényét élteti a kölcsönös isteni és emberi szeretet.
Fotó: pixabay
