„A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul” – fogalmazta meg egyszer mindannyiunk helyett Victor Hugo. Bár a valóságban sajnos nincs aláfestő zene minden mozzanatunkhoz, egyáltalán nem mindegy, milyen dallamot hallunk belülről. Zenei ízlésünk nagyban meghatároz bennünket, hiszen sokszor azokra a dallamokra rezonálunk legjobban, amik tükrözik lelkünk kimondatlan szavait. A zene világnapját október 1-jén ünnepeljük.
Ősidők óta ismerik a zene fogalmát az emberek, és igyekeznek létrehozni azt a legkülönfélébb eszközökkel. Már akkor felismerték, hogy tökéletes alapot biztosít a szórakozáshoz, kikapcsolódáshoz, a közösség összefogásához. Ahogyan telt az idő, úgy finomodott ez is, és egyre több élethelyzethez illő zene született meg. Már nem csak a felszabadult, bormámoros estéken kerültek elő a hangszerek, de esküvőkön, temetéseken és gyógyítási ceremóniákon is elkezdték alkalmazni. Rájött a társadalom, hogy minden hangulatot meg tudnak idézni a zene erejével, sőt, képesek elmélyíteni azt.
Minél többféle zenei stílus jött létre, annál árnyaltabban tudták önmagukat is kifejezni általa az emberek. Megjelentek a különböző szubkultúrák, melyek a társadalom egy csoportjára jellemző sajátos szokásokat, szabályokat, meggyőződéseket és értékrendeket foglaltak magukba. Ezek gyakran a csoport által preferált zene alapján különültek el, így alkottak külön szubkultúrákat a hippik, a punkok vagy éppen a rockerek. Ezzel párhuzamosan elkezdtek kialakulni a hatalmas rajongótáborok bizonyos zenekarok iránt, több tíz-vagy százezres tömegeket a koncertekre vonzva. Egyik megemlítendő együttes a Beatles, akiknél elsőként felfigyelt a társadalom az akkor még szokatlan őrületre, ami körülvette a fiúkat - el is nevezték a jelenséget Beatlemániának, ami megalapozta a mai világ zene iránti rajongását.
Ez is bizonyítja, hogy a zenének micsoda közösségösszetartó ereje van. Megszámlálhatatlan mennyiségű ember hallgatja otthonában ugyanazokat a dallamokat, majd időről időre összegyűlnek, és élőben élvezik a varázslatot. Barátságok, szerelmek alakulnak ki abból, hogy egymásra találnak a zene által vezérelve. Teljesen mindegy, hogy pop, rock vagy metálkoncerten veszünk részt, egy valami mindegyikben közös: az ott lévő emberek egybeolvadása a zenével.
Aki járt már több koncerten, az jól tudja, hogy mindegyik egyedi és megismételhetetlen alkalom. Mindig más a közönség összetétele, az előadó hangulata, az atmoszféra, és még a dalok is jelenthetnek mást-mást számunkra, az aktuális élethelyzetünktől függően. Igazi kapocs, mondhatni buborék alakul ki előadó és közönsége között ezeken az eseményeken, hiszen egymást töltik oda-vissza. A zenekar előadja azokat a zeneszámokat, melyeket talán még szobájuk magányában írtak évekkel ezelőtt, a közönség pedig átéli, átérzi és visszaénekli mindazt a felgyülemlett örömöt vagy bánatot, amit a dal kivált belőlük. Valódi energiák mozognak ilyenkor, hiszen mindenki egy kicsit sebezhetőbb és őszintébb, ha ezt egy nagy közösség részeként teheti meg, ahol mindannyian ugyanazért vannak ott.
Mindenkinek egy kicsit mást jelent a zene. Kapaszkodót - hiszen megfogalmazza mindazt, amire magunktól talán sosem lennénk képesek. Támaszt - ami néha reményt tölt belénk, néha pedig segít kisírni magunkból bánatunk utolsó cseppjét is. Menedéket, ahová elbújhatunk, ha túl sok a külvilág. Emlékeket - hiszen a zene megőrzi mindazt az érzést, ami átjárt bennünket egy-egy meghatározó pillanatunkban. Időutazást - hiszen minden dalban hagyunk egy apró darabot önmagunkból is, így, ha évek múlva újra meghalljuk azt, már az első akkord képes visszarepíteni bennünket az időben.
És hogy mi a zene valódi ereje? Az, hogy csendet tud teremteni a legnagyobb káoszban, akkor is, ha már saját gondolatainkat sem halljuk a világ zajától.
fotó: Pixabay, Flickr
