„Élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben.”-így fogalmaz Márai Sándor a mai napig sokat érő Füveskönyvében.
Márai Sándornál talán senki nem beszél nagyobb természetességgel életről és halálról, boldogságról és szomorúságról, okosságról és bölcsességről, vagy akár olyan összetett érzelmekről és tényekről, mint az összetört szív, a világ, önmagunk, vagy akár az elmúlás, vagy szenvedés természete.
Füveskönyvében 202 olyan kérdésre, gondolatfoszlányra ad választ nekünk, melyeket mindannyian megtapasztalunk, megélünk és felteszünk magunknak életünk során.
Filozófia és irodalom tánca ez a könyv, melyben a lélek legmélyebb szegleteibe tekinthetünk le az író gondolatain keresztül, s egy lágy megvilágításból megvizsgálhatjuk az élettel való kapcsolatunkat. Ez a könyv egy utazás, mely nem csak egy egyirányú útra visz el bennünket, hanem bármikor, amikor újra és újra elővesszük, mindig tartogat számunkra valami új értelmet, persprektívát, vigaszt.
Elhoztam a könyvből azt az gondolatot, amely talán számomra az egyik legkedvesebb:
„Arról, hogy hogyan kell élni és írni:
Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet, vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.”
Ajánlom a könyvet mindenkinek, akit foglalkoztatnak az élet összetettebb kérdései, szívesen vizsgálják az emberi lét nehézségeit és örömeit és szívesen tekintenek be lelkük legmélyebb pontjaiba.
fotó: a szerző, flickr
