A természetfölöttinek szentelt magányos életformára, szinte mindenféle technológiai fejlettségű, vallású és jellegű közösségben igény volt (a maga módján még az Iszlámban is.) A kereszténység az egyik legjelentősebb szerzetesi hagyománnyal rendelkező vallás. A katolicizmus története folyamán a rendek szépen gyarapodtak; az új korszakok kihívásai különleges hivatásoknak adtak okot a létezésre. A bizánci-ortodox egyház esetében azonban a megszentelt élet intézménye másféle mechanizmus alapján működik. (Orthodox Research Institute)
Milyen fejezeteket lapozunk át az alábbiakban?
Nagy Szent Antal ideálja
Remeték és közösségben élők
Szent Vazul a keleti szerzetesség végső formájának megalkotója
Miért nincsenek különböző rendek az ortodoxiában?
Spirituális megközelítés
Nagy Szent Antal ideálja
A pusztában bolyongó remeteség már az ószövetségi próféták számára is ismert volt. Krisztus önmaga is család nélküli életmódot folytatott, erre hívta meg apostolait is. Követői közt már az első században akadtak, akik önként vállalták a nemi tisztaságot, az imádságos és jótékony munkával zajló létformát. Idővel csoportosan egy fedél alá költöztek, majd a harmadik század körül valóban kimenekültek a civilizáció zajából – a sivatagok peremén rendezték be mindennapjaikat. A keleti egyház számára a szerzetesi lét központi motivációja az maradt, amit Nagy Szent Antal vallott: egyedül élni, csupán Isten társaságában!
Remeték és közösségben élők
Az anakoréta (kivonuló) típusú szerzetességet előszeretettel gyakorolták Egyiptom több régiójában is. Az anakoréták jellegzetes házikókban (lavra) éltek, ugyanazokat az imákat mondták. Ruházatuk, napirendjük, hétköznapi tevékenységük is hasonlított. Valódi közösséget mégis csak a vasárnapokon, a szentmisék erejéig alkottak. Az igazi monasztikus szerzetesség – cenobitizmus – Szent Pakhomios ihletésére indult virágzásnak Egyiptomban, Szíriában és Palesztinában. A mozgalom sajnos hordozta a maga gyermekbetegségeit is: elsősorban a túlzott szélsőségességet és az azzal kapcsolatos tévtanokat. 343-ban, a Gangrában tartott zsinat ítélte el azokat, akik szerint a húsevés és a nemi élet önmagukban is akadályozták az üdvözülést. Az ún. messzalianisták valóban teljes nélkülözésben éltek, és azt hirdették a népnek, hogy szemükkel is képesek Isten látására. Elutasítottak minden szentséget és az Egyház közösségét.
Szent Vazul, a keleti szerzetesség végső formájának megalkotója
A helyzet normalizálására a szerzeteseket felszenteléssel avatták be és papi személyekkel alkottak közösséget. Az ortodox szerzetesi élet tulajdonképpeni alapítója Szent Vazul, aki jellegzetes elemekkel választotta el a szerzetesi személyeket a laikusoktól és a papoktól egyaránt: esküvel, ruhával, valamint a tonzúrával. Regulája szabályozza a közösségi életet, mint azt a módot, mely a keresztény tökéletességre vezet. Ugyanakkor megakadályozta a magány hatására kelő vadhajtások kifejlődését.
Miért nincsenek különböző rendek az ortodoxiában?
A monasztikus élet célja az erényekben való tökéletesedés. Gyakorlása a szeretnek, engedelmességnek, tisztaságnak és a szegénységnek. Az ezekben való elegendő jártasság lehetővé tette, hogy a közösség tagjai a világ gyermekei között végezzenek szolgálatot: szociális jellegű munkát, oktató tevékenységet, betegápolást. 451-ben, a negyedik kalkhédóni zsinat elrendelte, hogy a szerzetesek az adott egyházmegye főpásztorának fennhatósága alá tartozzanak. Az ő tudomása és jóváhagyása nélkül lehetetlenné vált a monasztériumok alapítása – így a rendek sokszínűségének lehetősége is megszűnt; szemben a katolikus egyházzal.
A negyedik század folyamán a bizánci szerzetességnek nagy szerepe volt abban, hogy számos eretnekség nem tudott gyökeret verni. Az egyik legfontosabb győzelmét a képromboló mozgalom felett aratta. A későbbi századok során egyre több nemes vállalta a zárt életet. Ezzel nőtt a szerzetesség sorait gazdagító művelt koponyák száma, a hetedik-nyolcadik századra minden egyházmegye rendelkezett monasztériummal. A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka 879-ben kapott felhatalmazást arra, hogy olyan helyeken is alakítson közösségeket, ahol más püspök joghatósága érvényesült. Az arab hódítással többen vándoroltak a görög félsziget irányába – ennek hatására telepedtek meg szerzetesek az Athosz hegyén.
Spirituális megközelítés
A keleti szerzetesség kétféle spiritualitás köré csoportosul. Az Evagriosz-féle az embert jellegzetesen kettős természetű – testi és lelki – lényként ismerte el; Szent Makáriosz követői a kettő egységét hangsúlyozták. Kiemelt fontossággal bír a Szent Hészükhiosz által elterjesztett imádságos forma, mely a szavak és a légzés meghatározott rendjére alapul. A Jézus-ima: Ó Uram, Jézus Krisztus, Isten fia, kegyelmezz nekem, bűnösnek! Gyakorlóinak vallomása szerint, az imádság végeztével, Krisztus fénye fizikailag is érzékelhetővé válik.
Az oszmán hódítást követően, az ortodox szerzetesség válságos időszakon ment keresztül. A fő monasztériumok üresen maradtak, a szerzetesek leány-közösségeket hoztak létre, módosított, szigorúbb szabályzattal. Ennek ellenére mégis fontos szerepet játszottak abban, hogy a görög kultúra fennmaradt, a keresztény lakosság a Balkánon nem olvadt be. A szerzetesi lakhelyek váltak a népi ellenállás lelkévé, a szabadság pásztoraivá.
Ez alkalommal erről ennyit
fotó: youtube.com, pixabay.com, unsplash.com
