A magyar underground zenei szcéna egyik meghatározó figurája, Áron András – vagy ahogyan sokan ismerik: Apey – nem csupán zenész, ő egy gondolkodó, aki nem fél kimondani, amit sokan csak gondolnak. A Lazarvs mellett több formációban, és szólóprojektjében is aktívan alkot, mindegyikben más-más arcát mutatva meg – legyen szó metálról vagy amerikai folkról.
Januárban volt alkalmam részt venni András szólóestjén, amelynek bensőséges atmoszférája mély benyomást tett rám. Ekkor éreztem, hogy vele egyszer beszélgetnem kell. Amikor május elején a Lazarvs zenekarral Dunaszerdahelyre érkezett, tudtam, hogy most jött el a pillanat.
Beszélgettünk a koncertezésről, az underground lét kihívásairól, a technika térhódításáról, a csend fontosságáról és a belső egyensúly megtalálásáról is. Egy zenész gondolatainak őszinte, emberi lenyomatát olvashatják – humorral, tisztánlátással és némi melankóliával fűszerezve.
Sokoldalú zenész vagy – ez vitathatatlan. Szükséged van arra, hogy többféle szerepbe bújj?
Nekem azért van szükségem erre, mert minden formáját élvezem. Valahogy így alakult, nem volt tudatos döntés. Élvezem, hogy különböző zenei vágyakat élhetek ki különböző projektekben – akár ezeket a "személyiségeket" is, amikről kérdezel. De ez nálam sosem egy előre megtervezett koncepció volt. Nem döntöttem el annak idején, hogy „na, én így fogok működni”. Egyszerűen csak a zenei énem egyfajta skizofrén módon többféle személyiségre bomlott szét, és a karrierem is ehhez idomult. Ez az állapot mostanra annyira természetessé vált számomra, hogy igazából csak akkor gondolkodom el rajta, amikor valaki rákérdez.
Egyébként jó kifejezés erre a „szerep”? Te annak tartod?
Nem feltétlenül hívom így magamban, hogy „szerep”, de értem, miért lehet annak nevezni. Végső soron ez is entertainment – amit egy előadó csinál, az egy előadás, így bizonyos értelemben tényleg egyfajta szerepet játszunk zeneileg is, vagy legalábbis azt, amit a színpadon megjelenítünk. Mégis, számomra ez inkább különböző zenei utazások sorozata, amelyek mind megkövetelnek egy adott performanszt, lelkiállapotot, világot – vagy valamilyen belső együttállást. Ez az, ami miatt például egy szólóestem olyan, amilyen: intimebb, mélyebb hangulatú. Ezzel szemben mondjuk a Lazarvs-koncert egy nagyon intenzív élmény, teljesen más energiával. És a többi formáció is, ami a kettő között helyezkedik el, mind-mind más - mást hoz ki belőlem maga a zene.
Hogyan lehet ennyi projektben egyszerre jelen lenni? Mi az, ami segít abban, hogy ne égj ki?
Pont ettől nem égek ki, hogy ennyi minden van egyszerre. Kívülről talán úgy tűnik, mintha állandóan egyik autóból szállnék át a másikba, és mindig mással versenyeznék a pályán. De szerintem sokan elfelejtik, hogy ez éppen ettől izgalmas: nem ugyanabban a kocsiban ülök folyton, hanem mindig valami újban. És, ahogy korábban is mondtam, ez nálam már régóta így működik – olyan, mintha minden nap más cipőt húznék fel, de amint felvettem, már teljesen természetesnek érződik, mintha egész nap azt viseltem volna.
Régebben, mondjuk 8-10 éve, még megvolt bennem a kétely, vagy az izgalom, amikor jöttek az ilyen sűrű napok: egyik este a Black Circle Orchestra, másnap a Lazarvs, aztán a Teeth Marks, utána meg egy szólóest. De ma már ez teljesen automatikusan megy, átkapcsolok egyikből a másikba. És épp ez az, amitől lehetetlen megunni – mert ha mindig ugyanazt kéne csinálnom, valószínűleg hamar kiégnék.
Kívülről nézve kaotikusnak tűnhet ez az egész, de az a lényeg, hogy te megtaláld benne a rendet.
Én alapvetően nagyon rendszerető ember vagyok – ezt bárki, aki közel áll hozzám vagy ismer, meg tudja erősíteni. Már csak abból is látszik, hogyan pakolgatok. Ebből kifolyólag mostanra kialakult egy nagyon jól működő rendszerem arra, hogyan szervezem meg az időmet és az életemet. Általában fél, de akár egy évre előre is tudom, mi fog történni.
Van egy fantasztikus menedzsmentem, akik minden formációmmal foglalkoznak – összesen öttel – és nagyon precízen összehangolják ezeket. Minden szépen össze van fésülve, mindig van egyfajta hierarchia a projektek között, ami persze az évek során sokat változott. Volt, hogy az egyik produkció került előtérbe, aztán később egy másik. A nap végén ez azért egy munka – ebből élek már nagyon régóta – szóval vannak szempontok, amikre figyelni kell. Szerencsére figyelnek is rá, és így nem lehetetlen mindezt összehangolni és működtetni.
A zenészek többsége akarva-akaratlanul is példaképpé válik. Te annak tartod magad?
Nem, nem tartom magam példaképnek. Ugyanakkor nagyon jól esik és hízelgő, ha valaki mégis annak lát, vagy azt mondja, hogy valami, amit csináltam, inspirálta őt – akár abban, hogy elkezdett valamit, legyen az bármi. Ez mindig jó érzés az adott pillanatban, de ettől függetlenül egyáltalán nem gondolom magam példaképnek.
Sokszor mondják, hogy egy zenész vagy zenekar zenéje az évek során „lágyabbá” vagy akár poposabbá válik. Te mit gondolsz erről a jelenségről?
Van egy ilyen jelenség, főleg metál zenekaroknál, hogy az idő múlásával sokan elmozdulnak a melodikusabb, könnyedebb hangzás felé. Nekem is vannak kedvenc zenekaraim, akiknél ez abszolút megfigyelhető. Ránk viszont szerintem pont az ellenkezője jellemző. Ha meghallgatjátok az első EP-nket vagy az első két lemezünket, és összevetitek a mostanival, zeneileg szinte rémálomszerűen súlyosabb lett a hangzás. Nálunk ez a fajta „lágyulás” egyáltalán nem történt meg.
Őszintén szólva próbálok minél kevesebbet foglalkozni ezekkel a külső megítélésekkel, meg hogy ki mit ír rólunk. Nem is nagyon láttam még olyat, hogy valaki azt mondta volna, hogy „már nem olyan durvák, mint régen”.
A szólóprojektem másabb, ott inkább arról van szó, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz a zenei gyökérhez, amihez mindig is vonzódtam – ez pedig az amerikai folk, a népzene, az Americana világa. Régen egyszerűen nem volt még meg a tudásom ehhez, de valahol már az elejétől fogva ilyen zenét szerettem volna csinálni – csak az elején az ember még nem tudja pontosan, mit akar.
Azt viszont fontosnak tartom mondani, hogy teljesen normális, ha egy zenekar vagy zenész idővel változik. Nem lehet elvárni, hogy valaki újra és újra ugyanazt a lemezt írja meg. Ha eltelt 10-15 év, és már nem ugyanazt a zenét akarja játszani, mint 20 évesen, az teljesen rendben van. Az is természetes, ha valaki már nem akar annyira „durva” zenét csinálni – vagy éppen, ha nem akar „könnyedet”.
A közönség ehhez képest gyakran elvár valamit, de szerintem a hallgató sokszor maga sem tudja, mit akar. Nem ő dönti el, mit hallgat – azt kapja, amit az előadó ad neki. És sokszor van olyan, hogy valamit eleinte nem ért meg a közönség, mert más, mint amit megszokott. Aztán évek múlva mégis az válik kultikus lemezzé. Szóval szerintem nincsenek szabályok. Ez a lényeg.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a Lazarvs az utolsó olyan magyar metálzenekar, amely angolul énekel és sikeres. Szerinted mit tudtok ti, amit más nem?
Igazából nincs semmilyen titkos recept. Az a kijelentés, amit említesz, tudom, hogy nem mindenkinek tetszett. Pedig én csak azt akartam mondani, hogy azok közül a zenekarok közül, akik viszonylag nagyobb helyeken, extrém zenét játszanak, angol nyelven, és még a mi éránkból – a 2000-es, 2010-es évek elejéről – indultak, már mindenki letette a hangszert, vagy feloszlott. Mi vagyunk az egyik utolsó, akik még ténylegesen pörögnek, játszanak.
Tudom, hogy ez azért esett rosszul sokaknak, mert mindenkinek van egy ismerőse, aki játszik valamilyen zenekarban, ami szintén aktív, tök jó, nyomják, és ez így is van. Én ennek tényleg nagyon örülök.
Ami minket illet, a receptünk, hogy jókor voltunk jó helyen, jó zenével. Nekünk például az is nagy előny volt, hogy előtte már más zenekarokban is benne voltunk: én a Neck Sprainben, Zolika (Prepelicza Zoltán) meg Makkos (Makai László) a Superbuttban – ezek még a mi éránk előtti, nagyobb nevű magyar zenekarok voltak. Ez is építette az alapot.
Szerintem az is nagyon sokat számított, hogy egy olyan bázisról kezdtünk el építeni egy zenekart, hogy már mindhármunkat kvázi ismertek itthon. Ez akkor egy jó recept. Ehhez jött hozzá, hogy azzal a zenével voltunk tényleg jókor, jó helyen. Jó közönséget találtunk meg, és van egy nagyon-nagyon biztos kemény magja ennek a zenekarnak. A mi közönségünk nagyon fontos nekünk, és nekik is a zenekar. Ennek köszönhetjük igazából, hogy ez még mindig működik.
Most a 15 éves turnén például elképesztő volt látni vidéken azt a sok új arcot – rengeteg fiatalt, srácokat, lányokat, akik most kapcsolódtak be ebbe az egészbe. A régi arcok is ott vannak, de közben nem azt érezzük, hogy szűkülne a közönség, hanem azt, hogy van egy biztos, stabil bázis. Mert ha ez nem lenne, akkor most valószínűleg nem ülnék itt veled a buszban, és nem beszélgetnénk.
Ami igazán figyelemre méltó, hogy nálatok mindez valódi tehetséggel párosul - ez manapság ritka, különösen egy olyan zenei közegben, ahol valaki akár egyetlen év alatt arénákat megtöltő sztárrá válhat.
Nem tudom, hogy ez mennyire faktor, tudod. Én inkább úgy látom, hogy a mostani aktivitáshoz vagy zenekari jelenléthez már nem egy lényeges szempont az, hogy milyen zenét játszol, vagy hogy az zeneileg milyen minőségű. Nem is tudom… annyira a telefonon keresztül élünk már mindent, hogy ezek a dolgok nem is számítanak. De szerintem ott, amikor ténylegesen megtörténik egy koncert, azért még mindig sok minden eldől. Viszont ma már rengeteg olyan technikai eszköz van, amivel nagyon könnyű úgy megcsinálni egy koncertet, hogy kívülről jónak tűnjön – miközben valójában gépek segítségével van előadva. Szóval, nem akarok ebbe mélyen belemenni. Mindenki döntse el maga, hogy ez jó vagy nem jó. Egyszerűen máshogy működik a világ.
Ezt lehet zenének titulálni?
Hát, lehet, mert már jóval azelőtt, hogy a koncertezés ennyire automatizálttá vált, rengetegen használtak gépeket. A probléma inkább ott van, hogy manapság sok előadó olyan sávokat használ élő fellépéseken, amik segítenek abban, hogy úgy tűnjön, minden hibátlanul megy. Ez önmagában nem új dolog, de unalmassá teszi az egészet, a koncert elveszti a spontaneitását. Egy koncertnek élő, kiszámíthatatlan élménynek kéne lennie – nem olyasminek, ami csak annyi, hogy megnyomsz egy „play”-t, és elindul.
Olyat is láttunk már, hogy egyes zenekaroknál a fülmonitorban nemcsak a metronóm szól, meg a hangszerek – amik valójában nincsenek is a színpadon – hanem még egy külön hang is utasítja az előadót, hogy mit mondjon. Például: „most konferáld be a mörcsöt.” Tehát még a konferálást is bemondják.
Lehet, hogy egyszerűen öregszem, és már nem értem ezt az egészet… de hát változik a világ, semmi sem marad olyan, mint volt.
Te inkább a változást kereső típus vagy, aki szeret újat kipróbálni, vagy azok közé tartozol, akik a bevált dolgokban érzik jól magukat?
Azokat szeretem adaptálni – legyen az technikai, praktikai vagy a taktikai dolog – amik kényelmesek számomra, és nem keltenek bennem kényelmetlen érzést. Fontos, hogy ne érezzem azt, hogy már nem vagyok önazonos, vagy hogy valami lényegesen megváltozott bennem. Szóval technikai szempontból mi is haladunk a korral. De például olyan hülyeségeket nem használunk a fülünkben, hogy valaki bemondja, mikor mit kell mondanom a közönségnek.
Tehát akkor inkább nyitott típus vagy?
Nyitott vagyok. Megnézek, elolvasok mindent, figyelek – de észszerű keretek között. Nálunk például technikailag sokkal jobb a felszerelés, mint valaha, soha nem játszottunk ennyire jó minőségű cuccokon élőben. A zenei rész és az, ahogyan játszunk, az semmit nem változott az első naptól kezdve. Ugyanaz történik a színpadon most is.
Te, mint az underground színtér szereplője, szeretnél egyszer arénát megtölteni? Ez reális cél vagy inkább egy távolinak tűnő álom? Manapság rengeteg kritikán aluli énekes van - közben pedig sok valóban értékes és hiteles előadó nem kap ekkora figyelmet, mint ők.
Dehogynem, persze vágyunk rá. Szerintem semmi sem elérhetetlen. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az a fajta zene, ami intellektuálisabb, részletgazdagabb, az értelmiségi emberekhez szól, és ezáltal mindig kevesebb hallgatót vonzott be.
Minél egyszerűbb frekvencián szól valaki a tömeghez, annál több emberhez jut el. Ez mindig is így működött, és így is fog maradni. A mi zenénk nem egy könnyen befogadható műfaj, nem feltétlenül szól átlagos hétköznapi anyukákhoz. Inkább egy másfajta hallgatói fül kell hozzá, és abból nincsen annyira sok. Lehet, hogy emiatt sosem fogunk arénában játszani – de az is lehet, hogy egyszer igen. Nem tudom, mit hoz a jövő. De természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék több ember előtt játszani. Egy előadó mindig vágyik arra, hogy sok ember hallja. Mert minél többen vannak ott, annál izgalmasabb az egész.
Azért egy Áron András-életműkoncert egyszer elég menő lenne, nem?
Igen. Jó lenne. Tényleg jó lenne.
Térjünk rá a mostani turnétokra, szinte minden nap más országban léptetek fel. Ez még a világszerte ismert zenészek számára is embert próbáló, akkor is, ha csak egyik repülőről a másikra szállnak. Hogy bírjátok a tempót – és egymást – nap mint nap, miközben estéről estére ugyanazt a színvonalat hozzátok?
Egymást kibírni nagyon könnyű, mert nagyon szeretjük egymást. Hatan utazunk: a turnémenedzserünk Puskás Peti, a gitártech-em Robi, a hangosunk Botond, és még mi hárman. Szóval összeszokott csapat vagyunk.
Ez most egy kéthetes turné, egyetlen napos szünettel – sajnos, mert minden plusz nap nagyon sokba kerül, ezért inkább játszunk minden este. Azt hiszem, ez már a hatodik vagy hetedik ilyen turnénk így együtt. De őszintén szólva nem érzem fárasztónak. Ha az lenne, már rég nem csinálnám.
Nem tűnsz fáradtnak. Vagy csak nagyon jól leplezed?
Nagyon odafigyelünk magunkra. Már egyikünk sem 25 éves, szóval nem tudunk reggelig bulizni, inni, hülyéskedni. Őszintén szólva én vagyok az első, aki lefekszik aludni. Olvasok, próbálok minél többet olvasni, minél kevesebb vacak kaját enni. A többiek is nagyjából ezen vannak.
Régebben, amikor még nem ezen volt a fókusz, bírtuk a tempót, kölyökként azért még megy a mulatás, de most már máshogy működünk.
Mit jelent egy zenésznek a csend? Vágysz rá?
Én keresem a csendet. Szeretem. Mielőtt találkoztunk, elkértem a buszkulcsot, kijöttem ide egyedül a füldugómmal. Általában ilyenkor olvasom a könyvemet, eltöltök így akár egy órát is. Ha betelik a fejem, nem szeretek többet beengedni. Ezért is próbálok este időben lefeküdni, hogy másnap kipihent legyek, és a csengő füleim is lenyugodjanak egy kicsit.
Hogyha egyetlen gondolatot hagyhatnál magad után, mi lenne az?
Ez jó kérdés! Azt, hogy: „egész végig hallottam és láttam mindent”.
fotó: Virág Csenge
