Huszonöt éve hunyt el Csontos Vilmos, a Szikince partjának költője, akinek emléke és szellemisége a mai napig élénken él szülőföldjén, a Garam mentén. A helyiek halálakor gyászos harangszóval búcsúztatták a költőt- írja a ma7.sk.
A Garamsallón született Csontos Vilmos a paraszti szegénységből küzdötte fel magát, és a szavakban talált menedéket az élet viharaiban. 1948-tól haláláig Zalabán élt, ahol a szlovákiai magyar irodalom sajátos hangú költőjévé, a falusi ember hű dalosává vált.
Első verseit a lévai Bars hetilap közölte, és az autodidakta lírikus soha nem vált el a gyökereitől. Minden sora önvallomás volt, minden képe a szülőföldről, a mindennapi élet apró mozzanataiból fakadt.
Költészetét a nagy magyar klasszikusok és a népi írók hatása szőtte át, de hangja mindig saját maradt, rögzítve a leírt élethelyzeteket és levonva belőlük a tanulságokat. Verseiben nosztalgikus emlékek, a történelem viharai, az idő múlásának fájdalmas felismerése és a szülőföldhöz való töretlen hűség csillog.
Az asztalosmester-költő kettős örökséget hagyott ránk: keze munkáját dicsérik a zalabai református templom padjai és karzata, és az otthonában készült bútorok is megőrzik formába öntött szorgalmát. Emellett ott vannak a könyvek, a kéziratok és a levelek is, melyekből az írói műhely csendje ma is kihallatszik. Mindezeket egy emlékszoba őrzi, melyben a bútorok, néprajzi tárgyak és festmények mellett a költő világa elevenedik meg.
Csontos Vilmos munkásságát életében is elismerték, 1975-ben Nemzetiségi Díjjal, majd halála előtt egy évvel, 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével tüntették ki. Főbb kötetei (Magyar ugaron, Hiszek az emberben, Örökség, Estéli ének, Veletek vagyok, Pacsirtaszó) ma is bizonyítják, hogy valóban a "falu emberének dalosa" volt, aki küldetésként fogta fel a költészetet.
Életének utolsó évtizedeiben a zalabai kertek, a Garam völgye és a Szikince partja voltak költészetének színterei, versei pedig olyanok, mint az őszi présből csordogáló must, egyszerre édesek és szomorúak, az idő múlásától átitatottak.
Huszonöt évvel halála után a kérdés nyitva marad, mi lesz a sorsa azoknak a kiadatlan verseknek és leveleknek, amelyek még mindig várják a fényt, és mikor rügyeznek ki újra szavai, hogy a csillagszemű zalabai asszonyok és férfiak ismét bokrétába szedhessék őket. Mindaddig Csontos Vilmos emléke itt él közöttünk, minden kézzel faragott padban, minden rímes sorban és minden nyárvégi alkonyban.
kép: csemadok.sk
