Negyed évszázadnyi rock, számtalan fülbemászó dal, barátság és megannyi történet – dióhéjban ezt hozta össze a Depresszió zenekar (Halász Ferenc: ének-gitár, Nagy Dávid: dobok, Hartmann Ádám: gitár-vokál és Kovács Zoltán: basszusgitár) eddigi pályafutása során. 25 év alatt rengeteg dolog változott körülöttük, egy dolog viszont biztosan nem: a zenélés iránti szenvedélyük. Nemrég a dunaszerdahelyi Soul Hunter Music Club falai között idéztük fel ezt a köteléket, ahol Halász Ferenccel, a banda frontemberével beszélgettünk az elmúlt időkről, a zenéről és arról, mi tartja őket mozgásban.
Több mint két és fél évtized telt el azóta, hogy megalakult a zenekar. Ennyi idő után is ugyanaz a kezdeti motiváció vezérel? Mi az, ami ma is tartja benned a szenvedélyt?
Az az igazság, hogy egyszerűen szeretek zenélni, énekelni, dalszövegeket és zenéket írni, illetve úgy általában a zenekarral foglalkozni. Természetesen sok minden megváltozott az elmúlt 25 év során, de azt hiszem, az a szerencsénk, hogy a zene iránti szeretetünk változatlan maradt. Ahogy az ember felnő, természetesen jönnek új dolgok, felelősségek, de a lelkesedés, a belső tűz és a motiváció bennem ugyanúgy megvan, mint a kezdetekkor. Persze ez átalakult – más életkorban vagyok, más szemszögből látom a dolgokat –, de a szenvedély és az elkötelezettség ugyanúgy megmaradt.
Ha visszatekintesz az elmúlt 25 évre, melyik az a történet vagy élmény, amit még ma is gyakran felemlegettek? A zenekar négy tagja közül ki az, akivel a legtöbbször történnek váratlan dolgok?
Rengeteg ilyen van. Szoktuk mondani nevetve, hogy már csak az emlékeinkből élünk. Tele vagyunk sztorikkal, bár ezek közül jó pár nem igazán nyomdafestéket tűrő. Ha egy kicsit ki is bújok a kérdésed alól, inkább úgy fogalmaznék, hogy gyakorlatilag minden megtörtént velünk, ami egy zenekarral normális körülmények között megtörténhet. Megéltük ezeket a dolgokat. Hála Istennek, nem nyelt el minket a rock and roll életforma - mindig volt annyi eszünk, hogy vigyázzunk magunkra. Mostanra meg már muszáj is, hiszen másnaposan nem lehet színpadra állni. Számunkra mindig is maga a zenélés, az együtt zenélés és a közös élmények voltak a legfontosabbak. Vannak, akiknek viszont a bulizás a lényeg, és mellette zenélgetnek is.
Pár évvel ezelőtt szerintem mind a négyen tudtunk elég emlékezetes dolgokat produkálni egy-egy koncert után. Sztoriból tényleg nincs hiány. De ami a múltban történt, az maradjon is ott.
Olvasgattam a videóitok alatti kommenteket, és az egyik különösen megfogott: valaki azt írta, hogy rajtatok nem fog az idő. Egyetértek vele! Te hogyan látod ezt?
Bárcsak így lenne! De abból a szempontból mindenképp van benne igazság, hogy - ahogy már korábban is beszéltük - a zene iránti lelkesedést, a mentalitást sikerült megőriznünk. És szerintem ez az, amit az emberek is éreznek. Hiába próbálnám bizonygatni, hogy fizikailag ugyanolyanok vagyunk - nyilván nem, mert már itt-ott azért fáj valami. Ezek az apróságok idővel jönnek. De hál’ Istennek elmondhatom, hogy mindenki egész jó állapotban vészelte át ezt a 25 évet.
Ősszel érkezik a legújabb nagylemezetek. Mit tudhatunk róla?
Igen, így van. Az utolsó Depresszió-lemez három évvel ezelőtt jelent meg, és azóta rengeteg ötlet gyűlt össze. Ezeket átnéztük, szelektáltuk, és kiválasztottuk közülük a legerősebbeket. Azt érzem, hogy most egy igazán ütős Depresszió-lemez készült – persze számunkra minden album fontos, de erre most különösen nagy figyelmet fordított mindenki. Nem vonta el semmi a fókuszt, például nem kellett a pandémiával megküzdenünk munka közben, így teljes erőbedobással tudtunk dolgozni.
Ez tipikusan olyan lemez lett, ahol nem azért volt vita, hogy melyik legyen videoklipes dal, mert mindenki mást szeretett volna, hanem mert a sok erős dal közül nehéz volt választani. Végül az Édenkert lett az első, amit megmutattunk – ez egy klasszikus, ízig-vérig Depresszió-dal, ami jól tükrözi az elmúlt 25 évünket. Ugyanakkor a lemezen lesznek frissebb felfogású számok is, és természetesen olyanok is, amik a hagyományosabb Depresszió-vonalat viszik tovább. Jelenleg hat dalt már rögzítettünk, és folytatjuk a maradék négy-öt felvételével. Ez nagyjából az első félévünk terve, utána pedig indulunk tovább.
Ha már az Édenkert című dal szóbajött, van egy sor, hogy: A világ lángokban, de hiszek az álmokban. Mit jelentenek számodra ezek a ‘lángok’?
Nem szeretek túl mélyen belemenni a dalszövegek értelmezésébe, mert én is úgy írom meg őket, hogy többféleképpen lehessen értelmezni. Számomra is több jelentéstartalom van egy-egy sor mögött. De ha ki kellene emelnem a lényeget, akkor talán azt mondanám, hogy bármilyen körülmények is vesznek körül, igyekszem optimista maradni.
Ez a dal például alapvetően egy szerelmes szám, amit a feleségem inspirált. Ugyanakkor ugyanúgy szólhat közösségről, barátságról, emberi kapcsolatokról, vagy akár a közönségről is, akikkel együtt élhetjük meg a zenélést. Ezek a dolgok azok, amik megtartanak bennem egyfajta derűt, és emlékeztetnek arra, hogy van miért jókedvűnek lenni.
Hogyan definiálod a sikert, és milyen tényezők alapján méred azt?
Sok mindenben mérem. Természetesen vannak kézzelfogható, egzakt dolgok, mint a nézőszámok vagy az eladási adatok, ezek is fontosak. De én sokkal összetettebben tekintek a sikerre. Például abban is mérem, hogy én hogyan érzem magam egy adott helyzetben. Előfordul, hogy egy teltházas koncert 3-400 fő előtt mélyebb élményt ad, mint egy nagyobb, több ezres esemény. Máskor meg éppen a fesztiválokon a 8-10 ezres tömeg energiája visz magával. Nehéz ezt pusztán számokban mérni.
Számomra a siker leginkább azt jelenti, hogy amit elterveztem, amit szeretnék elmondani vagy megvalósítani, azt valóban sikerül is. És ebből a szempontból úgy érzem, hogy sikeres ember vagyok, és a zenekar is az. Ezt hosszú évek óta a számok is igazolják – még ha nem is világszinten, de a magyar piac mércéjével nézve mindenképp szép eredményeket értünk el.
A legnagyobb siker azonban számomra az, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk, ráadásul hivatásként. És ami még ennél is fontosabb: hogy 25 év után is kíváncsiak ránk az emberek, eljönnek a koncertjeinkre, szeretik a zenénket.
Szerintem fontos, hogy az ember helyén tudja kezelni magát. A zenélés alapvetően egy egocentrikus műfaj, de én úgy tartom egyensúlyban, hogy ezzel örömet szerzünk másoknak. Lehet, hogy csak egy estére, egy dal erejéig, de lehet, hogy valaki számára a zenénk hosszabb távon is kapaszkodót, erőt jelent. És ez nagyon jó érzés. Ma már nem azt mondom, hogy „én ezt csinálom”, hanem inkább azt, hogy én örülök, hogy ezt csinálhatom.
Kívülről úgy tűnik, hogy rendkívül összetartó a zenekarotok, más együtteseknél szinte állandóak a tagcserék. Mi az, ami miatt nem akartok elszakadni?
Alapvetően azt gondolom, hogy a zenekar barátságokra épült. Nem valamilyen külső megfontolásból vagy célból vágtunk bele, hanem ez egy közös ügyként indult. És ez a mai napig így van.
Van egy cél, egy ügy, amit csinálunk, és az fontosabb, mint az egónk vagy az, hogy ki merre húz. Természetesen rengeteg kérdés merül fel a közös munka során, sok mindenben nem gondolkodunk egyformán. De végül mindig sikerül közös nevezőre jutnunk, mert amit képviselünk, amit együtt létrehozunk, az mindannyiunk számára fontosabb, mint az, hogy kinek legyen igaza. És talán ez tart minket össze ennyi idő után is.
Ha most kellene választanotok nevet a zenekarnak, ragaszkodnátok a Depresszióhoz?
Valószínűleg nem. Igazából ezt a nevet már megszokták, de amikor 16 évesen kitaláltuk, még nem gondoltuk végig, hogy mennyi szempontnak kell majd megfelelnie egy zenekarnévnek. Akkor valami nagyon negatív, ütős nevet akartunk, és ez tűnt a tutinak. A logót is sokáig csiszolgattuk, hogy jól nézzen ki. Persze lehetne sokkal jobb is, de az emberek megszokták, és akinek mond valamit a zenekar, az már nem is a szó jelentésével azonosítja.
Tudod, nem biztos, hogy rossz döntés volt, mert lehet, hogy valaki azért jegyezte meg, mert annyira hülye neve van a zenekarnak. (nevet) Jó, ez túlzás, de tény, hogy megjegyezhető név.
Többször előfordult már, hogy valaki, aki depresszióval küzdött, véletlenül ránk talált az interneten, mikor rákeresett a betegségre, és azt írta, mennyire jó, hogy ránk bukkant, mert az üzenetünk segített neki.
Legutóbb 2017-ben léptetek fel ugyanitt, Dunaszerdahelyen. Vannak valamilyen emlékeid arról az koncertről?
Valamennyire emlékszem. Persze nagyon sok koncertünk volt azóta, szóval mindent nem lehet teljesen felidézni, de általában azért megmarad az emberben a benyomás. Arra például emlékszem, hogy az a koncert igazán kellemes hangulatú volt.
Hogyan értékelnéd ma a rock- és metálzene helyzetét?
Ez mindig változik. Van, aki szereti temetni, más meg azt mondja, hogy most is minden nagyon jó. Volt idő, amikor a rock és a metál a fősodor része volt, ma már más a helyzet.
Én azt nem szeretem, amikor ezt a stílust, csúnyán mondva „kultúrgettósítják”, miközben Európa-szerte a legnagyobb rendezvények gyakorlatilag mind rock központúak. Nálunk is előfordul, hogy egy külföldi banda kétszer megtölti a Puskás Arénát, és több magyar zenekar is rendszeresen nagy helyeket tölt meg. Szóval azt mondani, hogy a rock már nem megy, pont olyan felszínes dolog, mintha azt mondanám, hogy minden popzene rossz. Pedig nyilvánvalóan nem az. Ehhez nyitottság kell és a helyzet átlátása.
Szerencsére nekünk jól mennek a dolgaink. Örülünk, ha éppen nagyobb figyelmet kap a műfaj a médiában vagy a köztudatban, de mi ettől függetlenül is mindig csináltuk, és csinálni is fogjuk – nem azért, mert éppen népszerű, hanem elhivatottságból. És hála a közönségünknek, azokban az időszakokban is jó dolgunk van, amikor a rock épp kevésbé van jó helyzetben.
fotó: Virág Csenge
