Oly sok legenda regél arról, hogy a halál után a lélek egy másik síkon él tovább. De mi van akkor, ha mindannyian kapunk még egy utolsó utáni másodpercet? Az elfogyó lehelet harmatját? Magasztos és nemes sasként térnék vissza arra a cseppnyi időre. A fák hegyén járnék, ráhajolnék a csillagokra. A felhők mögül, hang nélkül vennék búcsút. Egyetlen egy tollpihét hagynék hátra a szívem helyéről. A lelkem udvarából, egy apró és izzó, erdei kis házból. És mielőtt még elnémulnának a szárnyaim, mindenkit utoljára betakarnék az éggel, hogy holdat lehelhessek a szemek fölé.
Radnóti Miklós úr, mikor érezte a leginkább: hogy egyszerre imád és gyűlöl. Mely pillanat volt az, amikor valakit vagy valamit csak úgy, az úton szeretett volna hagyni?
Nehéz szívvel keresem ezt választ, mert akit egyszer megszerettem, azt elengedni sosem tudtam igazán – csak eltaszítani magamtól, ha muszáj volt. De talán a legélesebben 1940 őszén éreztem ezt az ellentmondást: az imádat és a gyűlölet kettősségét. Már férj voltam, Fannimé, akit életemnél is jobban szerettem – és mégis, egy másik asszony járt a fejemben. Egy rövid, de annál forróbb kapcsolat, tele bűntudattal, vággyal, és önmarcangolással. Olyan szerelem volt, amely nem a jövőnek, hanem a sebnek szólt. Gyűlöltem magamban ezt a kettősséget. Fanni hűséges volt, és én mégis képes voltam őt megsérteni ezzel a kilengéssel. Aztán, mikor véget ért, Erzsikét is ott hagytam volna, úgy az út szélén, mint egy túl nehéz emléket. De nem ment. Szerelmeim, barátaim, otthonom - néha mindenkit magam mögött hagytam volna. Főként a háború alatt.
Szorgos halál kutatta a kort, melyben élt. Vérzett a világ, vérzett az erdő. Milyen gondolatokkal küzdött a legnehezebb pillanatokban? Mi tartotta életben, amikor a holdra tajték zúdult?
A legnehezebb pillanatokban, mikor már nem volt verspapír, csak a belső beszéd, mikor a test reszketett a fagyos reggeleken, és a halál közelsége úgy járt mellettem, mint egy névtelen katona – akkor a szeretet tartott életben. Fanni arca. A levelei. Az otthon illata. Egy tál meleg leves emléke, a napsütés a Városmajor fái között - ezek voltak az én kis mozdíthatatlan kincseim. Ezekhez fordultam, amikor „a holdra tajték zúdult”, amikor az ég maga is összeroskadt fölöttünk. A gondolataim egyszerre voltak lázálmok és imák. Küzdött bennem az emberi méltóság a testi kiszolgáltatottsággal. Néha azt képzeltem, ha csak még egy sort meg tudok írni, ha még egyszer valami szépet le tudok írni, akkor nem haltam meg egészen. Tudja, a „szorgos halál” nem egyszerre jött. Napról napra tanult meg bennünket elvenni. Lassú volt, türelmes. De a vers gyorsabb volt nála. A szó, ha egyszer papírra kerül, már nem halhat meg. Én ebben hittem. És így lettem én is: „verssé sötétülő remény”.
Mikor kilenc kilométerre égtek a kazlak, és az ökrök arcán véres nyál csorgott, vagy mikor tarkólövéssel végezték társai, eszébe jutott, hogy feladja a küzdelmet?
Igen, eszembe jutott. Nem egyszer, nem kétszer. Hanem ahányszor láttam, hogy egy ember arca elveszíti a fényt, és helyébe valami üres, tompa tekintet költözik. Mikor már nem is fél, csak vár. Akkor azt mondtam magamban: talán én is csak várok már. Amikor kilenc kilométerre égtek a kazlak, és a füst fekete kenettel vonta be az eget, olyan volt az egész, mint egy régi, ószövetségi ítélet. De nem Isten szólt – az ember pusztította el magát. S akkor az ökrök is sírtak, én láttam azt. S a halál ott járt, nemcsak a katonák lábnyomában, hanem a levegőben is. A társaim egyik napról a másikra tűntek el. Aki tegnap még a kenyerét törte ketté velem, ma már arccal a föld felé feküdt, hangtalanul.
Feladni? Igen. A test gyakran fel akarta adni. Volt, hogy a lábam vitte volna be a hóba magától, lefeküdni, beleolvadni a fehér csöndbe. De valami mindig visszahúzott. Egy verssor. Az, hogy hátha egyszer valaki elolvassa ezeket a sorokat. Hogy érteni fogják, mit jelentett embernek lenni ott, ahol nem volt szabad az. És valahogy mindig megszületett bennem egy újabb gondolat. Még akkor is, ha a kezem már alig tartotta a ceruzát. Mert én nem a testemmel éltem. A szavakkal éltem. És amíg egyetlen szó bennem volt még, addig nem adhattam fel. Csak ha már az is elnémul.
Egyes versrészek, mint a mossa az eső össze szívünket, betakarlak az éggel vagy épp a nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár a magyar irodalom legszebb sorai közé tartoznak. Melyik sorára a legbüszkébb?
Büszkeség? Nem tudom, éreztem-e valaha olyasmit. Talán inkább valamiféle csendes, belső igazolást. Hogy igen, ezt a sort nem én írtam csupán – ez belőlem szakadt. Ha mégis ki kellene emelnem egyet, talán ez volna az: „Ó, mily rettenetes szeretni s élni, / mikor a költő már halni tanul.” Ez a sor egyetlen mondatban hordozza mindazt, amit elhordozni alig lehetett. A szerelem szépségét, ami akkor is égett bennem, mikor a világ hamuvá lett, és a halál közelségét, ami nemcsak félelem volt, hanem egy tananyag is. Minden nap egy újabb lecke a lemondásról, az elmúlás elfogadásáról.
Végezetül a halálának utolsó percéről szeretnék megemlékezni. Ha az egy verssor lenne, miként hangzana?
„S egy sóhajban hazatalált a test, hol már csak emlék őrzi az embert.” (Képzeletbeli utolsó sor)
fotó: múltkor, Wikipedia
