Faragó András "Topy", magyar színművész már több mint 40 éve van jelen a színház és a filmek világában. Pályafutása során számos kiemelkedő szerepben láthattuk, emellett aktívan szinkronizál, filmekben szerepel, tanít, és ha kell, rendez is. Az aktív élet és a folyamatos kihívások keresése jellemzi, rendkívül fontos számára a tudás és a tanulás - amit az is bizonyít, hogy 49 évesen végezte el az állatorvosi egyetemet.
Dunaszerdahelyen Az asszony összetör című darabban láthattuk, amiben a világhírű zeneszerző, Kálmán Imre életét mutatta be a közönségnek Kékkovács Mara színésznővel karöltve. Faragó András a különleges előadás után interjút adott lapunknak.
Miről beszélgettünk?
• Kálmán Imre megformálásáról
• A csepűrágókról
• A Don Matteo-ról
• A hippológiáról
• A masztixról
A darabban a főszereplőt, a legendás Kálmán Imrét alakítja. Mi jelentette a legnagyobb kihívást a szerep eljátszásában?
Leginkább az volt benne izgalmas, hogy Kálmán Imre életének olyan oldalait is megismerhettük, amelyeket korábban nem ismertünk. Sok mindent tudtunk róla, de ezek az apró részletek újdonságként hatottak. Marával személyesen is ismerjük a lányát, aki kapcsolatban áll az Operettszínházzal, és még az egyik szerelmét, Verát is volt szerencsém megismerni a 90-es években, ahogy a fiútestvérét, Charlie-t is.
A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ez egy kétszereplős darab, ami mindig keményebb. Nincs szünet, végig a színpadon kell lennem. Mara többször kimegy átöltözni, de én végig jelen vagyok. Ez kicsit macerás, de pont ettől izgalmas az előadás.
Most, hogy jobban megismerte Kálmán Imre életét, mit gondol, van valami közös önökben?
Mondhatnám, hogy a szerelmi életem, de azért ez nem teljesen így van. Van némi hasonlóság, de alapvetően más vagyok. Én nem várom meg, hogy a nő tegye meg az első lépést, nem az a típus vagyok, akire vadásznak. Persze az ember néha hagyja magát sodródtatni az élettel, ami izgalmas dolog, de én mindig is tettem bizonyos lépéseket a kapcsolatok alakulása érdekében. Sokan mondják, hogy végső soron mindig a nő választ, és lehet, hogy ez rám is igaz valamennyire. De ettől függetlenül én szeretek kezdeményezni.
Kálmán Imre igazi munkába temetkező ember volt, rengeteget dolgozott. Önre is jellemző ez időnként?
A rengeteg munka rám is igaz, folyamatosan dolgozom, de én nem temetkezem, én szeretek élni. Nem érzem úgy, hogy bármi hiányozna az életemből. Ő maga is elmondja, hogy sok minden hiányzott neki az életéből, főként maga az élet – szerencsére én ezt nem tapasztaltam soha. Nagyon aktív életet élek, ami biztosan érződik a habitusomból, a dolgaimból, az én világomból. Rá ez a fajta munkamánia jellemző volt, rám kevésbé.
Volt már olyan szerepe, amely után nehéz volt visszatalálnia a saját énjéhez?
Igen, vannak ilyen előadások. A mi világunkban ez úgy működik, hogy előadás után nem lehet rögtön lefeküdni és azonnal elaludni. Nem olyan egyszerű lezárni egy estét – ilyenkor jólesik egy fröccs, hogy az ember kicsit ellazuljon és kiürítse a fejét.
Tulajdonképpen minden szerep után van egyfajta lecsengési folyamat. Beülök az autóba és elindulok haza, közben végiggondolom, hogy mi volt jó, mi nem volt az. Előfordul, hogy marad egy kis hiányérzet, máskor pedig úgy érzem, hogy igazán jó találkozás volt a közönséggel, és abszolút egy húron pendültünk – szerencsére ez általában mindig így szokott lenni.
De mivel sok darabot játszom párhuzamosan - körülbelül tizenegyet különböző színházakban - gyorsan túl kell tennem magam dolgokon. Ez nem kevés, de nagyon hálás vagyok érte.
Mindezek mellett még szinkronizál is. Mennyire van jelen ez a mindennapjaiban?
Igen, a szinkron az folyamatos, minden nap van. De ez ugyanúgy része a szakmai életemnek, mint a színpad. Sokféle dolgot csinálok: tanítok, reklámokat mondok, és minden olyan feladatot vállalok, ami a színészi pályához kapcsolódik. Emellett, mint kiderült, rendezek is, így ha erre van igény, természetesen ez is előkerül.
Van kedvenc szinkronszerepe, vagy ez nagyon rossz kérdés?
Nem, egyáltalán nem rossz kérdés! Van, amit kifejezetten nagy élvezettel csináltam. Már vége a sorozat millió évadjának - ez volt a Don Matteo, ahol Csekényi főtörzset szinkronizáltam 13 éven keresztül. Különösen emlékezetes számomra, mert a karakter hatalmas ripacs volt, és teljesen uralta a szerepét – ezt nagyon élveztem átadni a szinkronban is. A sok évad alatt közel került hozzám ez a figura.
A karakter vagy a színész miatt volt ennyire élvezetes szinkronizálni?
Mindkettő miatt. A színész is nagyon huncut volt, és látszott, hogy ő viszi a show-t. Hiába volt Terence Hill a címszereplő, ő sehol nem volt hozzá képest. Egyébként van egy érdekessége ennek az egésznek: létezik egy Don Matteo rajongói klub, és ők összehoztak minket a kinti szereplőkkel. Küldtünk nekik videóüzeneteket, én például Nino Frasica-nak, és ő pedig nekem küldött. Egy igazi bolond figura ő egyébként, de nagyon szórakoztató. Számomra ez egy érdekes élmény volt.
Sokan nem tudják, hogy mit jelent a hippológia. El tudná magyarázni, és azt is, hogy önnek mi köze van hozzá?
A hippo lovat jelent, a hippológia pedig minden olyan tudományt és sportot foglal magába, ami a lovakkal és a lovassporttal kapcsolatos. Én egy fogathajtásból indultam el ezen az úton, bár már az egyetemen is voltak barátaim, akik ebben a körben mozogtak. Többször is részt vettem világkupán, és amikor egyik alkalommal a hippológusoknak adtak át diplomát, egy professzor felvetette, hogy iratkozzak be az egyetemre, és csináljunk belőlem egy igazán jó lovas szakembert.
Belevágtam, pedig már nem voltam karonülő, majdnem 50 évesen diplomáztam, és az állatorvosi egyetem nem volt könnyű. De rengeteg tudásra tettem szert, és sok izgalmas dologgal gazdagodtam, ami valóban jót tett a szervezetemnek.
Szeretem a lexikális tudást, nemcsak azt, amit a Google kínál, hanem amit az ember saját magában elraktároz. Régi típus vagyok, szeretem, ha valami mélyebb tudás van az emberben. Az egyetemen rengeteg lehetőségem volt tanulni, és közben fantasztikus emberekkel is megismerkedtem. A lóval kapcsolatos tudást pedig igazán magamba szívtam.
Milyen állatok a lovak, és miért érdemes jobban megismerni őket?
A lovak igazán különleges állatok, és szeretném, ha a magyarok – különösen mi, akik ilyen közel állunk hozzájuk – ismét visszakerülnének abba a pozícióba, ami régen volt. A ló mindig az ember társa volt, és ne felejtsük el, hogy a lovassportokban is kiemelkedők vagyunk, különösen a fogathajtás terén, ahol világszinten verhetetlenek vagyunk.
A ló egy olyan lény, akivel ha megismerkedünk, és közeli kapcsolatba kerülünk, igazi barát és társ lehet. A kutyákkal ha rosszul bánnak, utána ugyanúgy nyaldossák az ember lábát. A ló viszont nem felejt, megjegyzi, ha valaki rosszul bánik vele. Teljesen igaza van egyébként.
Kapott életében olyan tanácsot, ami nagyon meghatározó volt?
Igen, kaptam. Amikor elkezdtem a pályát, volt egy színész kollégám, Jancsik Ferenc, aki a szárnyai alá vett minket. Emlékszem, 17 évesen, 1981-ben indultam el ezen az úton, és ő akkor elmondta, miről szól a színészi élet, és azt is, hogy jól meg kell gondolnunk, mire vállalkozunk. Bár szó szerint nem tudom idézni, amit mondott, de nagyon meghatározó volt számomra.
Eszembe jutott még egy fontos dolog. Hallott már a masztixről? Mindjárt megmutatom, mi az. Nálunk a színházi világban van egy ilyen mondás: aki egyszer beleszagol a masztixba, az soha nem tudja elfelejteni. Persze ez inkább egy szimbolikus dolog, de a masztix, amivel a bajuszt ragasztjuk fel, elég borzasztó szagú. Ha egyszer beleszagol az ember, valahogy nem tud tőle megszabadulni.
(Beleszagoltam a masztixba, amit a művész úr megmutatott, és valóban kellemetlen szaga volt - a szerk.)
Elmondok még egy jópofa dolgot. Biztos sokan hallották már, hogy csepűrágónak hívják a színészeket, és ez egy pejoratív kifejezés. De tudja, mi az a csepű? Kenderkóc, amivel az apukák, nagypapák otthon szigetelték a csöveket, hogy ne folyjon. Nos, a színészeket azért nevezték csepűrágóknak, mert régen a bajuszt kenderből készítették, ami az orr alá volt gumizva. Az, hogy ott lógott, az adta a csepűrágó nevet, ami egy pejoratív kifejezés volt.
„Csodák vannak, véletlenek nincsenek” - gondolom, ismerős Önnek ezt a mondat. Mit gondol a csodákról?
Jé, ez honnan került elő? Most meglepődtem.
Ha interjút készítek, mindig alaposan utánanézek mindennek.
Nagyon ügyes. Helyes. Igen, ez a mottóm, és egyébként a szakdolgozatomnak is ez volt a mottója. De tényleg így gondolom: semmi nincs az életben véletlenül. Mindennek oka van, és minden dolog, ami megtörténik, maga egy csoda. Most például, hogy itt vagyunk és beszélgetünk, az is egy csoda, nem? Az, hogy ma egy ilyen szép előadást csinálhattunk, hogy itt beszélgetünk, ezek mind csodaszámba mennek, és ez sincs véletlenül. Bátran mondhatom mindenkinek: csodák vannak, véletlenek nincsenek.
fotó: Virág Csenge
