Apró tenyérnyi, zöld japán rengében tálalt szferikus (gömb alakú) ravioli borsószemekkel. Utóbbiból négy-öt darab, már-már sebészeti kelléknek beillő ételcsipesszel egymásra pakolva, háttérben mokkáskanálnyi habosított teavajból formált fél rózsabimbó. A két centiméter átmérőjű ravioli inkább hangulatban, semmint főszereplőként van jelen. Az egész ételkreáció súlya (tálalóeszközök nélkül) alig éri el a 15 grammot. Aztán ott van a szürke ötven árnyalatát magán hordozó, a különböző ráeső fények és árnyékok hatására derülő-boruló hangulatokat sugárzó gránitkocka, melynek sarkához közelítő tartományában kacsamájkockával töltött ötcentis halványsárga színű törpeharcsatekercs, apró üvegtésztaspirál, retekcsíra. A fine dining – a gasztronómiai lexikon szerint – magas színvonalú kulináris élmény, amely a kifinomult részletekre összpontosít, kreálmányai műalkotáshoz hasonlítandók, magukban eleganciát hordoznak. Az év eleji Madrid Fusión gasztronómiai kongresszuson háromcsillagos Michelin-séfek részvételével taglalták, életképes-e továbbra is a fine dining stílus?
Elképesztő. Megdöbbentő. Kérdéseket feltevő, gondolatokat nyitva hagyó. Hiányérzetet teremtő. Miértekkel dobálózó, folyamatot megszakító. És mindenképpen és minden téren megosztó. Ez utóbbit akár csupa nagy betűvel is írhatnám, kiemeléssel, vörösre festve. Körülbelül ezeket az érzéseket váltotta ki belőlem Krajcsovics Éva A festék illata című festménykiállítása, melynek a komáromi Platz Galéria adott otthon. A művésznőről – a honlapján és az internet ágas-bogas erdejében található információk alapján – elmondható, hogy – gasztronómiai fogalommal élve – többcsillagos séf. Díjak és elismerések tömkelege kíséri a kiállítások, bemutatók és előadások seregét. Valamit nagyon tud – ezt a valamit viszont én most nagyon nem értem. Ahogy Péli Barna szokta volt mondani a valamelyik tehetségkutató zsűrijében: „nem jött át”. Nem vagyok egyedül.
„A Platz Galéria törzsközönsége az elmúlt évek során eljutott egy bizonyos műértői, műkedvelői szintre, képessé vált a kevésbé evidens ábrázolású művészeti alkotásokat is érteni, elfogadni, de … bizonyos elvárásokat még mindig támaszt a kiállított anyaggal szemben. … Ezen a ponton Krajcsovics Éva munkái töréspontot jelentenek, vagyis a látogatók tűréshatárán helyezkednek el...”
– olvasható egy lelkes műkedvelő és a Platz Galéria rajongója, Győry Gábor bejegyzése a galéria facebook profiljában. Győry úr szavakba öntötte többek ki nem mondott gondolatait, amikor a múlt heti kiállításmegnyitón szembesült a vásznakkal, melyek némelyike első, második, de tizedik ránézésre is csupán egy-két színnel befestett vászonnak látszott, semmi másnak.
„Jártam Éva műtermében. Na, onnantól valami megváltozott bennem. Nem is okoz gondot értelmezni egy-egy művét, de ne akard, hogy ebbe beavassalak. A közös zenei, spirituális vagy vizuális élmény az emberi kapcsolatok alapja...”
– reagált a bejegyzésre Méhes Vilmos, a Platz Galéria vezetője. Kinek adjak igazat én, az újságíró, akinek szerepe nem a megmondás, nem az ítélet, hanem a kérdések feltevése, a hangulat keltése, a gondolkodásra ösztönzés? Talán mindkettőnek, talán egyiknek sem. Vagy talán inkább annak az egyszervolt, csibész kisfiúnak, aki nem gondolkodott, nem simult, nem konspirált, hanem csak nézett és látott és felkiáltott: de hiszen a császár meztelen!
Nem véletlen, hogy a fine dining meghódította a világot: az addig megszokott normákat és kliséket félre dobta, teljesen új, meghökkentő, megdöbbentő vagy akár elszörnyülködtető irányokat, követendő utakat állított fel. Milliós, milliárdos követőtáborra tett szert, rajongókra és szerelmesekre. Akik számára a kevesebb sokszor sokkal több, az íz kaland, a kaland orgia. Művelői a legrangosabb versenyeken mérettetik meg magukat, és söprik be elismerések és díjak özönét. De én már csak ilyen másodosztályú fogyasztó vagyok: én még mindig inkább hajlok egy nagy tányér székelykáposzta felé házi knédlivel, a körömpörkölthöz kalács-bélű kovászos kenyérrel vagy éppen a színességében is buja grillezett zöldségekkel körített, aranybarnára sütött, itt-ott feketére grillezett csípős csirkeszárnyakhoz. Emiatt még nem vagyok kevésbé műkedvelő. Talán csak nem állok még készen: érés alatt vagyok, mint a legkomolyabb tételeknek számító borok és párlatok. De eljön majd az az idő is, és akkor nemcsak nézni, hanem értelmezni is tudom A festék illatát.
fotó: Kalmár Csaba
(A nyitókép Krajcsovics Éva Egy fehér című alkotása)
