Mielőtt megköveznének, én is elismerem, hogy a visszhangok körében első a tihanyi! Bár tény, hogy manapság már nagyobb a füstje, mint a lángja, mert hangja nincs. Tény, hogy hiába jártam keresztbe-kasul a települést: árusoktól a borászokig, borászoktól a halászléfőzőkig, halászléfőzőktől a papokig, majd papoktól a panoptikum tárlatvezetőjéig: senki nem tudta megmondani, mikor szólt utoljára, s ki volt, aki még hallhatta. Éppen ezért tartom nagyon is helyes okoskodásnak, hogy az elhalkult vagy elhalt visszhang mellé sorolódjék be a dobogó legfelső fokára egy olyan, mely nemcsak él és virul, nemcsak szól, sőt kiabál, hanem szinte énekel, ha úgy alakul táncol is, összetart, maggá alakul, majd kivirágzik, megújul, fiatalodik, minden hangnem minden hangsúlyán balettezik, mint Humberto Cirkuszban a kötéltáncos. Hölgyeim és Uraim, kérem, fordítsák fejüket a balatoni településről észak felé, Komárom városára, annak is művelődési házába, a Sárga terembe, ahol ül egy maroknyi csapat, akik évről-évre táplálják, mint kovács fújtatójával az izzó parazsat, éltetik az ország legrangosabb amatőr színjátszó fesztiválja – a Jókai Napok – fesztiválújságját, a Visszhangot.
Egyéb elfoglaltságaim miatt – még alig indult be az idei nyár, máris naponta rengeteg programmal kecsegtetnek a szervezők szerte a régióban – idén csak a műsorújságot böngészve, az ATEMPO cikkeit olvasva, és a fesztiválklubok alkalmával hallgatózva tudok részese lenni a Jókai Napoknak. Nagy kár, mert a fesztivál idén jubilál: 60 éves lett! Hogy mégis képben legyek, olyanokat kérdeztem meg, akik – önként és boldogan vállalva – megnéznek minden előadást, ám nem zsűri, nem szervezők, nem hangosítók és fényesek, hanem szerelmesei a színháznak, rajongói és követői a fellépő csoportoknak, tudnak lelkesedni, akár órákon át kibeszélni egy-egy darabot, nem szégyellnek halkan felkiáltani, ha egy jelenet mélyen a szívükig hatol... Kalauzaim az idei színjátszó fesztiválon Bakoš Orsi, Radi Barbi és Sovinsky Ákos: mindhárman a fesztiválújság szerkesztői, évek óta visszajárók, valamint Bárány János, a Visszhang főszerkesztője, aki annyira hozzátartozik a fesztiválhoz, mint függöny a színpadhoz.
Első körben tippmixet kértem a szerkesztőktől. Na, azért ők mégis jobban kiismerik magukat a Jókai Napok berkeiben: nem árt az meg, ha megsúgják nekem, kit tartanak befutóknak, kit favorizálnak. Jó, persze, most még csak a fesztivál felénél vagyunk, hiszen kedden volt a nyitóelőadás, szerdán teljes játéknap, ám a beszélgetést csütörtök reggel, az aznapi első előadás előtt készítettük. De én már előre gondolkodtam: az esti Fesztiválklubban, amikor majd belemuzsikál a fülünkön át a szívünkbe a Jazz&You, lehet az asztalnál fogadásokat kötni, és előre inni (fröccsözni) a medve bőrére, esetünkben a fesztivál díjazottjaira.
Orsi: „Minden évben a Marianumra tippelek, hogy ők zsebelik majd be a fődíjat. Ám idén ők nincsenek jelen a fesztiválon, úgyhogy most épp két társulatot emelnék ki. Az egyik a komáromi GIMISz, a másik pedig a füleki FIKSZ. Előbbi esetében hangsúlyozom, mennyire meglepett és megtetszett az előadásuk. Eddig rövidebb darabokkal készültek, most viszont három színben egy nagyon komoly témát dolgoztak fel (A legyek ura, Hostomský Fanni rendezésében – a szerk.). Persze lehetséges, hogy némi elfogultság beszél belőlem, lévén én is Selye gimis voltam, ahogy itt mindannyian.”
Ákos: „Minden évben úgy ülök be a Jókai Napokra, hogy nincs kedvencem, egyetlen társulat felé sem vagyok elfogult. A GIMISz produkciója a fesztivál nyitóestjén elképesztően sokszínű volt: stroboszkópot használtak, kivetítőket. Harminc gimis, háromféle szereposztásban: szinte mindenki belebújt az összes szereplő bőrébe, és még így is tökéletesen érthető volt, a mondanivaló teljesen átjött. A másik befutó nálam – így, félidőben – az ÉS mi?! Színház Őrsújfaluról, akik a Dilemma című szituációs drámát adták elő, Matusek Attila és Zsidek Pál rendezésében. Megindított, elgondolkodtatott ez a darab: olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, amelyeket korábban elképzelni sem tudtam. Ilyennek kell lennie egy igazán jó előadásnak: nemcsak az adott pillanatban köt le, hanem az utózöngéi hosszasan kísérnek. Ami pedig rendkívül foglalkoztat, az a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium Bábcsoportja, akik Háy János Völgyhíd című műve alapján Király Anikó: Quo Vadis? című bábjátékát viszik színre. Még kimondva is nagyon izgalmas.”
Barbi: „A 60. Jókai Napok a meglepetések és az újítások éve, ugyanis két olyan csapat is elhagyta egy időre a versenymezőnyt, akik évről-évre nagyon magas színvonalat biztosítottak: a kassaiak és a Marianum. Viszont van sok új név, akik nagyon csiklandozzák az ember kíváncsiságát. Nálam a két befutó – egyelőre – a dunaszerdahelyi Fókusz és a GIMISz.”
Miközben beszélgettem a fiatal cikkírókkal, megszólalt a fesztiválújság visszhangja, Bárány János jellegzetes hangján és hanghordozásán. Elmondta, hogy a galántai bábosok által színre vitt Quo Vadis? darab a fiatalkori öngyilkosságot dolgozza fel, annak idején ugyanis erről a bizonyos hídról ugrottak a mélybe az életüket megunó ifjak – a darabban őket a mélybe hulló bábokkal szimbolizálják. De nem csak a galántaiak előadását szpojlerezte a főszerkesztő: tarsolyában van, volt, lesz minden olyan információ, ami kifejezett vágyat képes ébreszteni a színházba járásra.
„A fülekiek fantasztikus Arisztophanész előadása attól is frenetikus, hogy retró ruhákban játsszák az ABBA slágereket. A NYEKK előadása pedig Jókai Mór És mégis mozog a föld... című regénye alapján készült úgy, hogy egyetlen szó nem sok, annyi sem fog elhangzani, ugyanis ez egy némajáték, zongorával!”
A fesztiválklubot, aminek tavaly óta az Európa udvarban található, minden generáció körében rendkívül népszerű Borozó ad otthon, kivételesen nagy dicséretekkel illették interjúalanyaim. Gimisként szinte törzshelyüknek számított ez a „kultúrkocsma”, ahol a klasszikus vendéglátáson kívül szériatartozék az élőzene, a táncház, a különféle előadások. Ákos kiemelte a szinte minden szabad területet belakó teraszt, ami lehetővé teszi az asztalok közötti állandó áramlást, keveredést, találkozást; Orsi az ismerkedési lehetőségeket emelte ki: az egyes társulatok nem klikkesednek, örülnek, hogy egymás közelében lehetnek.
„Az idei Visszhang azért különleges, mert felváltva járnak be a szerkesztők. Tízen vannak, teljesen önszerveződően felosztották egymás között a munkát. A »régi arcok« mellett vérfrissítés is történt: elsős gimisek is lelkesen jelentkeztek fesztivállaposnak”
– büszkélkedett a főszerkesztő, amire Barbi még rákontrázott, kiemelve, hogy a Selye János Gimnázium suliújságja, a Kaktusz mindig is remek írógárdát szolgáltatott a Jókai Napok részére (Barbi volt a Kaktusz főszerkesztője).
S hogy milyen érzés 60-asnak lenni? Ákos (aki jelenleg is a Selye János Gimnázium diákja) meglepő választ adott: azt mondta, ő már őszül, tehát teljesen át tudja érezni a korosztály jellemzőit. Bármilyen szögből és fénytöréssel néztem is, én egyetlen szürke szálat sem láttam a fiatalember üstökén. De megemlített egy élményt, melyet maradandóként aposztrofált: az őrsújfalusi ÉS?! Színház szerda esti előadására, a Kacsabeszél, vagy amit akartok című céldrámára utalva. Az előadást szűnni nem akaró álló vastapssal díjazta a közönség; Ákos egyetlen szóban összefoglalta az élményt: fenomenális!
Orsi és Barbi a szerkesztőségen belüli „vérfrissítést” említették, kiemelve, hogy kifejezetten jó az elsős gimisekkel együtt dolgozni, átadni számukra a Jókai Napok fesztivál összes élményét, lehetőségét, akár emlékét is.
„De azért az újak mellett mi még mindig itt vagyunk, mi, a régi mag, az öreg motorosok: itt vagyunk, még tovább fejlődünk, gyűjtjük egyre az élményeket, hogy mind többet tudjunk közvetíteni az új fesztiválozóknak!”
– búcsúzott Radi Barbara, aztán én is tőlük, mert már idő volt: kezdődött a délelőtti előadás.
fotó: Kalmár Csaba, Pálinkás Eszter – My Neverland Photo
