2025. május 16-án, életének 97. évében elhunyt a Füleki Gimnázium legendás tanári gárdájának utolsó élő tagja, Kálosi János matematika-fizika szakos tanár.
Várható volt az elmúlás, a vég, az élet befejezése egy olyan termékeny személy esetében is, aki majdnem száz éves földi léte során a napok legtöbb óráját a tudományokban való előrehaladásnak, a jövő nemzedékei oktatásának, valamint a felvidéki magyarságért végzett szolgálatnak a megvalósítására használta fel.
1928. október 3-án, a Rimaszombathoz közeli Baktiban látta meg a napvilágot. Szüleinek egyetlen gyermeke volt. A nagyszülei Heves megyéből, Átányból költöztek a községbe 1908-ban, a Rimaszombat környéki nagybirtokok felosztása után.
A vidéki, földműves családból származó emberpalánta egészen zsenge korától fogva nagy terveket fogalmazott meg. A tudás megszerzése és a szüntelen fejlődés volt a legfőbb célja és a vágya, amit az életében el szándékozott érni. Ez a céltudatosság már kicsi gyermekkorában megmutatkozott, és végigkísérte őt az egész élete során.
A fegyelem, a rendezettség és a csillapíthatatlan tudásvágy már a zsenge gyerekkorától az életének a fontos velejárói és vezérlői voltak. Kicsi korától a könyvek és az olvasás jelentették számára az igazán hasznos, célravezető és ugyanakkor szórakoztató időtöltést. Baktiban végezte el az alapiskola osztályait, majd a Rimaszombatban 1853-ban alapított gimnáziumnak 1941-től, tizenhárom éves korától lehetett a diákja.
Otthon ő volt az egyedüli reménysége a szülőknek és a nagyszülőknek, tehát mind az örömökből, mind a kötelességekből és a vele járó gondokból a többi családtaggal közösen kivette a részét. Megszokta a földeken dolgozó férfiak és nők fizikai megterhelését, a kemény kétkezi munkát és a gyaloglást. A II. világháború idején Sárospatakon érettségizett le.
Kálosi János nem készült tanárnak, de a háború utáni években nagy volt a hiány a pedagógusokból. Első munkahelye a guszonai iskola lett, letette a tanítói különbözeti érettségit. A lehetetlen oktatási viszonyok miatt bevonult a kétéves katonai szolgálatra, a csehországi Berounba. 1954-ben leszerelt, és akkor pedagógusokat kerestek az 1951/1952-es tanévben alapított Füleki Gimnáziumba. Harminchét éven keresztül, egészen az 1991-es nyugdíjba vonulásáig hűséggel szolgálta a munkaadóját. A munkaviszonya mellett az ELTE matematika szakát is elvégezte.
Osztályfőnökünk volt, de a legendás, régi vágású elöljárók és vezető emberek magatartását a legnagyobb tiszteletben tartva, a diákjaival és az iskolán kívüli világgal szemben is igencsak szigorú, következetes, távolságtartó, de mindig igazságos és fölöttébb becsületes volt.
Hála Istennek, hogy mindegyik osztálynak szívesen elment az érettségi találkozóira, akik meghívták őt. Ahogyan múltak az évek, megtapasztaltuk, hogy a mindig nagyon komoly és megközelíthetetlen, legfőképpen a tanulmányi előmenetelünkért és a jövőnkért aggódó egykori osztályfőnökünk apródonként megnyílik, és egyre közvetlenebb, barátias hangvételben kommunikált velünk.
Az ő személyes elbeszélései és tanúságai, valamint az egyházi temetési szertartásán elhangzott gondolatok egy letűnt generáció utolsó tagjáról szóltak, akinek az életét és a munkájában való előrehaladását, sikereit nagyban befolyásolta a II. világháború és a szocializmus évtizedei.
A gimnáziumban tíz osztálya volt. Az első növendékei 1957/58-ban, az utolsók 1989/1990-ben érettségiztek. Őrajtuk kívül is további sok osztály diákseregét bevezette a matematika rejtelmeibe. Az osztályfőnök számára elsődleges szempont volt, hogy az élet minden területén a maximumot nyújtsuk. Amilyen magas elvárásokat támasztott a saját személyét illetően, olyan igényes és következetes volt a környezetében élő emberekkel is.
Azt gondolhatnánk, hogy a reál tudományokhoz, a matematikához és a fizikához különösen vonzódó tanárember elvonultan élt a családjával. Ennek az ellenkezője volt az igaz. A szocializmus évtizedeiben a lehető legtöbb társadalmi szervezetbe bekapcsolódott. A Csemadok helyi alapszervezetében is nagyon aktív munkát vállalt. A diákokat nagy lendülettel toborozta, hogy ők is lépjenek be a felvidéki magyarságot képviselő kulturális szövetségbe. A Kassai Thália Színház és a komáromi Jókai Színház előadására mindig nála lehetett megvásárolni a jegyeket.
Nagyon csodáltuk, hogy milyen sok idegen nyelvet beszél nagyon magas szinten. Sokszor emlegette, micsoda nagy hiányosság, hogy a gimnáziumok tantervéből elmaradt a latin nyelv oktatása.
A tanár úr mindig nélkülözhetetlen és el nem hanyagolható dolognak tartotta, hogy minden ember köteles a legnagyobb szeretettel és odaadással gondoskodni a közvetlen hozzátartozóiról. Ő maga az idősödő szüleit, Kálosi Jánost és Margitot átköltöztette Baktiból Fülekre. Édesanyja és édesapja is a városka temetőjében nyugszanak.
A Gömörből származó János tanár úr a Losonci járásban, Nógrádban telepedett le, Füleken ismerte meg élete párját, Blabla Évát, aki a helyi magyar alapiskolában pedagógusként dolgozott. 1957-ben összeházasodtak, 1958-ban született Ákos, majd 1962-ben Péter nevű fiuk. Egyikük elektormérnök lett és a másik is Prágában szerezte meg az egyetemi diplomát. Dunaszerdahely és Pozsony, valamint Komárom lett az új otthonuk.
János bácsi az egyre bővülő családja minden tagjával igyekezett szeretetteljes, gondoskodó és a másik emberre odafigyelő kapcsolatot kialakítani. A fiainak, valamint Lívia és Gabriella nevű menyeinek a fiú- (Dávid, Szilárd, Ábel) és a lánygyermekei (Anna és Zsófia) is hamar megnőtek és megtalálták a párjaikat. Megérhette a két dédunokája világra jöttét is.
A tanár úr 2009-ben, a házasságuk 52. évében veszítette el örökre hőn szeretett feleségét. Férfiember létére egyedül élve is mindig nagy rendet és tisztaságot tartott a lakásában, mozgékony és tevékeny volt, sok éven keresztül kellőképpen tudott magáról gondoskodni.
2013-ban, nyolcvanöt évesen is szívesen elment a barátaival és az ismerőseivel túrázni, frissen és edzetten közlekedett Fülek város utcáin a kerékpárján. A teste rugalmasságát, a szervezete egészségét és a megváltozott körülményekhez is alkalmazkodó természetét még előrehaladott korában is ki tudta használni. A gyerekeivel nem csak telefonon, de a lehetőség szerint személyesen is tartotta a kapcsolatot. Húsvétkor és karácsonykor általában elutazott a fiatalokhoz, akik a munkahelyeiken és a családjuk körül jobban le voltak kötve.
Az 1989-es rendszerváltás óta eltelt három és fél évtized során nagyon sok alkalom és lehetőség volt, amikor a tanár úr, János bácsi a templomlátogatással, a kereszténysége megélésével és az emberekkel folytatott beszélgetésekben is tanúságot tett a mély és őszinte vallásosságáról, valamint Jézus Krisztusba és a Szentháromságba vetett hitéről.
A szeretett osztályfőnökünk temetési szertartásán sokunkat személyesen megérintett Pilinszky János „Egyenes labirintus” című verse. Az élet befejezését az emberek csak hasonlatokkal tudják megközelíteni: oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, vagy fűben, fák alatt megterített asztal, ahol nincsen első és utolsó vendég. Az élet elmúlása valójában visszaröpülés, emelkedő zuhanás nyitott szárnyakkal, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe, röpülés a forró folyosón, a nyílegyenes labirintusban.
Bali Mária
fotó: a szerző
