Vecsei H. Miklós 1992 májusában született Budapesten. Szabadszellemű emberként nevelkedett. Pályafutását az Egynyári kaland című magyar sorozatban kezdte, ma már az Oscar-díjra jelölt Semmelweis című film főszereplője. Saját zenekarával, a QJÚB-bal a magyar irodalom kiemelkedő művészeit mutatja be a lehető legkatartikusabb formában. Vele beszélgettünk.
Ahogy telik az idő megritkítod a megszólalásaidat. Tudatos döntés?
Mikor sokat foglalkozol életutakkal, mondjuk nagy költők történetével, József Attilával, Pilinszkyvel, Nemes Nagy Ágnessel, Radnótival, akkor kiviláglik az ő történetükön keresztül, hogy a saját történeted igazából nagyon pici. Nekem az a feladatom, hogy az övék világítson, és ezért én magamat az utóbbi időben élvezettel teszem háttérbe. Ez nem csendben maradás, hanem egyszerűen ők érdekelnek, és ha az emberek engem néznek, akkor azt szeretném, hogy róluk halljanak és ne rólam. Fontosabbá váltak, mint én.
A színházban nekünk az a feladatunk, hogy ott, ha a főgonoszt kell játszanod, vagy a főszereplőt, mondjuk aki jó, akkor neked ugyanúgy kell szeretni mind a kettőt. Ha III. Richárdot játszod, aki a leggonoszabb karakter, akkor is fontos, hogy te őt nagyon megszeresd, mert nagyon meg kell értened az ő igazságát.
15. éve dolgozok színházban, túl sok gonosz és számtalan jó szerepet játszottam már. Mindet nagyon meg tudtam szeretni, még azt is mondanám, hogy egy időben mindegyik fontosabbá vált, mint én.
Meg tudod szeretniI III. Richárdot? Nemcsak megéled?
Igen. A színész abból építi fel a szerepét, ami vele megtörtént valaha az életében. Olyan dolgot nem tud eljátszani, ami nem történt meg vele, és mikor itt egy avatatlan ember azt kérdezné: “Jó, de ha Othello megöli Desdemonát, azt csak akkor tudod eljátszani, ha te már öltél embert?” Egy avatatlan színész azt mondaná, hogy igen, közben pedig az ölés nem egy érzelem. Az érzelem itt a végtelen fájdalom és a megzavarodottság, ebből öl Othello.
Rengeteg ember van, akit gonosznak hiszünk vagy rossznak, bármilyen pici negatív tulajdonsággal is rendelkezik. Az fontos lépés, ha drukkolunk ezeknek az embereknek, hogy valaki szeresse őket, vagy valakit önzetlenül szeretni tudjanak. Én II. Richárdot játszottam, aki ugyanúgy negatív figura. Megszereted őt, mert tudod, hogy senki nem szereti, de a lelke mélyén ott van egy olyan ember, akinek viszont szüksége van rád.
Szeretnél-e hatni a nézőkre a játékoddal?
Ha végignézünk a történelmen, világosan látjuk, hogy azok az emberek, akik hatni akartak, végül mi történt velük, ritka esetben pozitív. Találkozni akarok a nézőkkel, szavak nélkül, ezeknek az embereknek, akikről szó van, az igazsága által. “A világ azért van tele kimondott szavakkal, hogy alattuk elrejtőzhessen az elhallgatott.” Mi már annyira ismerjük ezeket az ösztönös kommunikációs formákat, és a színház is hordozza magában, úgy beszélhetünk a nézők előtt, hogy sokszor nem is tudják, hogy van közöttünk valami.
Szeretnék hatni, mert azt szeretném, hogy az, amit csinálok, az hasson.
Ott van a siker. Ezt a típusú érzelmi munkát hogy tudod kezelni?
Mint említettem az elején, hogy nagyon fontossá válik egy-egy szerep, és úgy fogalmaznék, hogy fontosabb már mint te, és épp ezért mindent megteszel, hogy azzá válj. Ez néha nagyon-nagyon gyötrelmes út. Hogy mennyire viseli meg az embert? Az elején saját magadból dolgozol, és akkor azt mondhatná valaki, hogy “hát, jó, akkor tulajdonképpen újra élted az emlékeidet, tehát igazából feltéped a sebeidet”. Ez igaz, mert ez történik.
Minden normális ember egy nagy szakítás után azt gondolja magában, hogy “fú, úristen, mennyire szerettem ezt az embert, ebből amit most érzek, minél hamarabb el kell mennem, el kell, hogy fussak, mert ebbe belehalok”. Egy színész úgy gondolkozik szakítás után 1 másodperccel, hogy “ez nagyon jó lesz, fogom tudni használni, alig várom már, hogy felkerüljek a színpadra, és tündökölhessek ebben a szerepben, vagy ebben a versben”. Egy gondot nem számolnak bele azok, akik ezen gondolkodnak, hogy ez egy újraélés.
Popper Péter nagyon szépen írja: “Kétféle embertípus van, és amikor megszületsz, már akkor kiderül, melyik leszel, az átélés, vagy az illusztráció színésze.” Én az átélés színészének születtem, és borzasztó vagyok az illusztrációban, de sok számomra fontos színész az illusztráció színésze, aki soha nem él át, hanem megtanulja, hogy kell kinéznie ahhoz, hogy a nézők azt gondolják, hogy átéli. Ez egy nagyon-nagyon nehéz művészet, kevesen csinálják jól, a rosszakat hívják úgy, hogy ripacsok. Egyetlen dolgot nem tudnak azok az emberek általában, akik az illusztráció színészetét választják - megállítani a levegőt a nézőtéren.
Meddig terjed az egyéni felelősség?
Az emberek túlnyomó része nem lát túl a saját valóságán. Kívülről sokkal könnyebb egy embert megítélni, mint, hogy ő maga saját magát meg tudja ítélni. Tehát az, hogy az egyénnek van-e felelőssége? Természetesen van, minden pillanat egy döntés.
Mondjuk, ha József Attilát nézzük, aki rengeteg fájdalmat okozott, teljesen nyilvánvaló, hogy ő nem abban a valóságban élhetett, mint a többi ember. Jelenleg nem tart ott a tudomány, hogy pontosan tudjuk a másikról, hogy milyen valóságban él. Nem is biztos, hogy van objektív közös valóság.
Két verses kötet van a hátad mögött, ott van a formációd is a QJÚB, amiben próbálod magad kifejezni. Nem elég a drámaszínház?
“Színház az egész világ.” Semmi különbség nincs, hogy van két kötetem, vagy elkészül egy előadás, esetleg forgatok egy Semmelweis filmet - ezek ugyanazok a síkok számomra, pusztán a formája más. 18 és 25 éves koromban, amikor megjelentek a köteteim, mindkét kötetnek az volt az igazsága, hogy el szerettem volna mondani, hogy én most hol tartok és mi van bennem. Most már egyáltalán nem szeretnék magamról beszélni, mert boldog vagyok, és jól vagyok. Pilinszkyről, József Attiláról, Radnótiról és sok más kiváló művészről szeretnék beszélni.
Fiatalként milyen célokat fogalmaznál meg saját magad számára? Mi az, amit mindenképp szeretnél átadni majd a kisfiadnak?
Szerintem az életben az egyik legfontosabb dolog az önismeret. Minél közelebb kerüljünk magunkhoz, és merjük vállalni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Nekem ez egy nagyon hosszú és nehéz út volt, és onnantól kezdve, hogy én elengedtem magamat, a színházi világban is tudtam koncentrálni a karakterekre, én "megváltódtam" saját magam életével. Az önismeret az én szememben úgy néz ki, hogy egy másik embert úgy ismerünk meg, ha beszélgetünk vele hosszan, minél őszintébben, minél egyszerűbben, és feltesszük a nagy kérdéseket. Ezek a beszélgetések egyre ritkábbak, de azért még vannak, és talán sosem fognak elmúlni igazán. Na de, hogy ismeri meg az ember magát? Ugyanígy, beszélgetéssel, csak én vagyok saját magam partnere. Felteszed a kérdést, és megválaszolod. Egyszer csak eljutok egy olyan kérdésig, amire nincs válasz, és az ezen való gondolkodás valójában az önismeret építése. Ehhez idő kell. Ahhoz, hogy az ember magában beszélgessen, kell olyan csend, amit magával tölt el.
Kérdésedre a válasz, hogyha valamit kívánok a kisfiamnak, akkor az ez, hogy legyen alkalma és lehetősége megismerni magát, mert ez egyébként egy fájdalmas, de nagyon szép út.
Állandó kérdés a fejemben, hogy az ember hisz-e Istenben vagy nem. Aki elolvassa az Újszövetséget, Krisztus történetét, akkor teljesen nyilvánvalóan látja, hogy ezt a könyvet ember nem írhatta, mert fantasztikus fordulatok vannak benne, és mély emberi dolgokkal van végigövezve, ami egyik kornak sem lehetett sajátja. Jézusnak valamilyen formában léteznie kellett, és az ő története meg kellett, hogy történjen. Nem azt mondanám, hogy hiszek Istenben, hanem Jézus történetének minden mondatában hiszek. A telefonomban van egy alkalmazás, Evangélium 365, minden reggel nyolcra be van állítva az ébresztő, s mielőtt bármi történik, elolvasom az aznapi szentleckét. Mindig erőt ad.
“A valóság az érző pillanatok sorozata.”
- Vecsei H. Miklós
szerző: Vrábel Veronika
fotó: a szerző
