Sztevanovity Zorán, a magyar könnyűzene egyik legmeghatározóbb alakja több mint hat évtizede van jelen a magyar zenei életben. A Metro együttes ikonikus frontembereként kezdte pályafutását, majd szólókarrierje során is felejthetetlen dalok sorával ajándékozta meg közönségét. Bár ritkán ad interjút, dunaszerdahelyi koncertje alkalmával most kivételt tett, hogy meséljen a zenéről, a sikerről, kollégáiról és a közönségről. Egy ritka és különleges beszélgetésben ismerhetjük meg a legendás zenész gondolatait és érzéseit.
Mi a legfontosabb, amit a zenész lét megtanított Önnek az évek során?
Egyrészt a hatások és az információk túláradó bőségének kordában tartása, ami persze csak elég ritkán sikerül, mert még a magánéleti szférába is bekerül. Aki több évet tölt bármelyik színpadi műfajban, arra ráragad rengeteg olyan tulajdonság és helyzet is, amik különlegesebbé, furcsábbá teszik. Persze nehéz ezt egyértelműen "különlegesnek" nevezni, mert minden szakmának megvan a maga különlegessége és – jobb esetben – szerethetősége.
Én pedig nem ma kezdtem a szakmát - ahogy ezt szokták mondani – de a mai napig szeretek zenélni. Egyszerűen az adja az energiámat, hogy színpadra állhatok, és ráadásul ilyen fantasztikus csapattal. Csodálatos kollégáim vannak, és büszkeséggel tölt el többek között az is, hogy jó pár éve együtt vagyunk, hogy nincs fluktuáció a zenekaron belül. Egyébként szinte minden kollégám más formációkkal is dolgozik, hiszen én – az évi három-négy turnénkat leszámítva – nem tudnám úgymond eltartani a csapatot. A zenészkollégáim sokfelé dolgoznak ezen a produkción kívül, de mint mondják, a miénknek van primátus szerepe az ő életükben. Fantasztikus a csapat, nagy élvezet zenélni velük. Nem naponta játszunk, és úgy kell előre szervezni, hogy mindenki ráérjen ugyanazokon a napokon. Mert nem lehet elvárni azt, hogy ne dolgozzanak másokkal is, vagyis hogy csak annyi bevételük legyen, amit ez a produkció tud nyújtani, mert ez nyilván nem működne. Itt szeretném kiemelni Szabó Attila kollégámat, aki az előadásokat szervezi, igazság szerint ő apánk helyett anyánk. (nevet) A turnékkal kapcsolatosan mindent ő tart a kezében.
Ilyen szempontból is szerencsések.
Igen, így van. Hosszú évek folyamán alakult ki a csapat, a zenekartól kezdve a technikuson át az Attiláig. Ez nekem jó érzés, mert azt jelenti, hogy nem szoktam cserélgetni a kollégáimat. (nevet)
Meg lehet találni hosszú távon az egyensúlyt a munka, az önmegvalósítás és a család között? Nehéz feladat?
Én nem érzem terhesnek. Akkor lenne nehéz, hogyha az ember mindig sóhajtana egyet, mielőtt nekikezd. Könnyedén és egyszerűen szeretem csinálni, a színpadi létünket amúgyis körüllengi egyfajta általános szeretet. Lehet, hogy ez kissé fellengzős, és manapság már keményebben szokás fogalmazni, de ebben az esetben nem lehet, mert az élet ezt mutatja. Azt mutatja, hogy örülök/örülünk, amikor együtt vagyunk egy-egy turnéra összeszerveződve.
És ami szintén fontos, hogy a közönség is nagyon szereti, ugyebár.
Hát, én ezt nem mondhatom, de nyilván érzem és tudom. Tény és való, hogy ezt érzékeli mindenki. Aki színpadra lép, egy idő után biztos módon tudja megállapítani, hogy ez most kell vagy nem kell. Ha nem kell, az problematikusabb. De ilyennel nincs gondunk, hála Istennek.
Élete során kapott olyan kritikát, ami nagyon meghatározó volt, és megváltoztatta az életét?
Nem tudok ilyenre visszaemlékezni, de lehet, hogy egyszrűen csak rossz a memóriám (nevet).
Én úgy érzem, hogy nem lettem sem nagyképű, sem fellengzős, sem elbizakodott. Ugyanúgy csinálom én a munkámat, mint bárki más, aki szereti a sajátját. Minden más tulajdonképpen egy szokásrendszerré tud válni. Nálam nem vált azzá, mert még mindig annyira imádom, hogy nincs az a nyűgérzetem, hogy már megint játszani kell. Nagyon igaz az, hogy akit egyszer megérintett a színpad szele, az már soha többet nem tud szabadulni tőle.
Mielőtt színpadra lép, milyen gondolatok kavarognak Önben, vagy inkább nem gondol semmire?
Hát, mint a legtöbb kérdésre, erre sincs vagylagos válasz, minden egyben keveredik, ez is, az is. Pillanatnyi lelkiállapot kérdése, hogy a drukk mennyire hatalmasodik el az emberen, habár nagyon ritkán fordul elő. De közömbösség bennem soha sincs - ami a másik véglete lenne a drukknak, nálam az nem létező érzés.
Miben méri a sikert?
Tapsban, mint bárki más. A közönség visszajelzésében nagyon sok minden benne van. A legjobb az, amikor a koncertek végén fölállnak az emberek, és velünk éneklik a dalokat. Nyugodtan ki merem mondani, hogy egy előadóművész számára ez az egyik legfelemelőbb megnyilvánulása a sikernek.
A szakma elismerése lényeges?
Ez változik. Az idők folyamán amúgy is veszti el a jelentőségét, mert eleinte szinte csak az számított, hogy kiről mit mondanak a többiek, aztán egy idő után az ember már nem lesi a szakma „szavait“, vagy reakcióit. Nem is divat ma már, nem szoktuk egymást minősíteni.
Amilyen az előadó, olyan a közönsége – mit gondol erről?
Ez maximálisan így van, lemérhető ez például abban is, hogy egy előadóra milyen fajta közönség jár. Egyébként szoktam is mondani a színpadon, hogy ez egy kölcsönös viszony alapján működő valami - egy műfaj. Tehát a közönség kap tőlünk valamilyen benyomást az első másodperctől kezdve, ahogy kilépünk a színpadra. Nyilván azt szeretjük, ha jó a benyomás, mert nekünk ez szárnyakat ad, és még jobbak leszünk, mint amilyenek amúgy lennénk. Tulajdonképpen egymást doppingolja a két oldal – a zenekar és a közönség. Persze nem ilyen egyszerű, de röviden elmondva mégiscsak így működik.
Ön szerint egy művésznek felelőssége van a társadalom felé?
Okvetlenül. Mindenkinek, akinek hatása van valamilyen módon az emberekre, annak van felelőssége is ezzel kapcsolatosan. Ez a vezérigazgatótól kezdve a színpadi díszletek tologatójáig mindenkire vonatkozik. Tehát, aki ilyen kapcsolati alapon működik az embertársaival, azok mind hatással vannak a másikra, és ez oda-vissza igaz, de hát, ez már szinte közhelynek számít.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia a művészi hitvallását, hogy hangzana?
Van, de nem mondom el. (nevet) Ez csak vicc volt. Igazság szerint sokkal mélyebb, és fontosabb téma annál, mint hogy egy röpke választ reagáljak rá. Amúgy is, már hívnak a színpadra, beszélgessünk majd a legközelebbi interjúnkban a művészi hitvallásról.
fotó: Virág Csenge
