Az „évszázad mérkőzésének” nevezett találkozó hetvenegy éve történt, amikor 1953. november 25-én, Londonban, a Wembley-stadionban a legendás magyar Aranycsapat barátságos mérkőzésen 6:3-ra győzte le az angol labdarúgó-válogatottat, mely együttes kilencven év óta először szenvedett vereséget – nem szigetországi csapattól – az otthonában.
A Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által kijelölt és pályára lépő magyar válogatott névsora a következő volt: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. A gólokat Hidegkuti (3), Puskás (2) és Bozsik szerezték.
Az alábbiakban a mérkőzésen mesterhármast szerző, minden idők egyik legnagyszerűbb – és első klasszikus – hátravont középcsatárának, Hidegkuti Nándornak a visszaemlékezését olvashatják a történelmi összecsapásról, mely sorok a nagyszerű labdarúgó Óbudától Firenzéig című, 1965-ben megjelent életrajzi kötetében láttak napvilágot.
„A magam részéről csak azt tudom mondani, hogy a londoni 6:3 első tizedmásodpercétől kezdve az utolsóig nem gondoltam másra, mint arra, ami a feladatom volt. Nem jutott semmi más az eszembe, nem zavartak pályán kívüli gondolatok. Csak a labdát követte tekintetem, agyam pedig szüntelenül a játékot. Összpontosítottam, nem figyeltem magamat sem, csak azt: kinél van a labda, hogyan szerezhetjük meg. Ha nálam volt, melyik legjobb helyzetben lévő társamnak adjam le.” (…)
„Igen, egy perc sem telt el még, megszereztem első gólunkat és még kettőt. Itt fekszik előttem a kép, a felejthetetlen emlék. Magasba tartott karokkal ünneplem a hatodik gól megszületését. Kiáltok is, mert a képen tárva-nyitva a szám. Hogy mit kiáltottam akkor túláradó örömömben, nem emlékszem rá. Valamiféle szófoszlány, diadalkiáltás, a felszabadult öröm, a csatár számára a legnagyobb boldogság, a gólszerzés diadalának utánozhatatlan, le nem kottázható rivalgása törhetett fel belőlem.
Ennél a gólnál, az utolsónál már átfutott valami rajtam. Valami, ami közvetlenül nem tartozott a játékhoz. Ez:
– Most már biztos! … Most már visszavonhatatlanul biztos, hogy legyőztük tanítóinkat. A győzelem a miénk…
Valami újat kellett hoznia a magyar válogatottnak, hogy legyőzze a futball professzorait.” (…)
„Odahaza soha nem tapasztalt szeretet kísérte a 6:3-at. Túláradó öröm, de tárgyilagos, korlátokat ismerő megbecsülés követte sikerünket. Az angol közönség elismerése számunkra nem volt meglepetés, hiszen Albionban is megbecsülik, elismerik a sportban az ellenfél sikerét, még ha azzal olyan fájdalmas vereség éri is a kedvenceket, mint ez a 6:3. Megbecsülik a nemes eszközökkel kivívott sikert, ha ez porba sújtja is az angol futballt… Ezt az egyik angol lapban olvastam. Mert az angol újságírók tragikus hangokat ütöttek meg a vereség után. Bennünket felcicomáztak a legfantasztikusabban hangzó címekkel.
Hódító magyarok lettünk… Kijelentették a lapok, hogy a két csapat között a különbség olyan volt, mint a művész és a mesterember között. Vagy, mint a tábornok és az újonckatona között van. A labdarúgó-történelem nagy csapatai közé soroltak.” (…)
Hidegkuti Nándor (Fotó: pinterest)
„Szerényen fogadtam a gratulációkat és a szaksajtó dicséretét is. Bevallom, jólesett az is, amikor idehaza a Népsportban elolvastam a rólam írt méltatást.” (…) Nem különcködés részemről, higgyék el, hogy most, visszatekintve a londoni 90 percre, állítom: semmit sem ért volna kimagasló teljesítményem, nem lehetettem volna a csatársor legjobbja és nem érvényesülhetett volna a technikám, fejjátékom, nem kezdeményezhettem volna veszélyes támadásokat, ha – a többi társam nem érte volna el szintén legjobb formáját ezen a fontos mérkőzésen.
Állt erre a mérkőzésre is a köztudatba ment szokás, hogy az egyéneknek alá kell rendelniök magukat a csapat érdekeinek. 11 játékos küzdött Wembleyben valóban egy emberként, ilyen jól összehangolt, együtt gondolkodó, és érző tizenegyet még nem láttak a kontinensen abban az időben. (…)
„Minden labdarúgónak van egy emléke, amelyre a legszívesebben gondol vissza. Bennünk, az akkori válogatott csapat tagjaiban az angolok elleni első mérkőzésünk hagyott kitörölhetetlen emléket, olyant, amiről unokáinknak is sokat fogunk mesélni.
Ez a sportesemény tette rá a koronát négy évig veretlen együttesünk sikereire. Ennek a mérkőzésnek egyes mozzanatai még mindig bennünk élnek. Büszkén gondolunk erre a 90 percre, példának állítjuk magunk elé, ha valami nagy sporttettre készülünk, ha valami nehéz feladat megoldására vállalkozunk.” (…)
„De valahogy úgy vagyok ezzel a mérkőzéssel, mint az az ember, aki nagy viharzó szerelmeket élt át, de mégis élete végéig a legnagyobbra, a legforróbbra emlékezik vissza a legszívesebben: az elsőre, a mindent elsöprőre – amely kitörölhetetlenül él benne. Ott, a Wembley-stadionban éreztem először, hogy milyen nagy kielégülést ad az embernek az igazi sportdicsőség. Ami nem hull véletlenül az ölébe, amiért meg kell küzdenie. Harcolni kell érte sokszor – saját magával is.”
A képen a legendás Aranycsapat (Fotó: Wikipédia)
