Aranyérmes paralimpikon a Selye gimiben

Úgy gondolom, kevés olyan ember van, aki ne ismerné a legkeményebb öklű emberjogi aktivista, a 74 éves korában elhunyt Muhammad Ali nevét. Egész fiatalon diagnosztizálták nála a Parkinson-kórt, halálát is a betegségből adódó légzési problémák okozták. Élete kemény küzdelem volt, ám soha fel nem adta. Leghíresebb mondása, mely mára már szállóigévé vált, is erről tanúskodik. „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.” Pedig hányszor kimondjuk naponta mindannyian, nem? Azokra a dolgokra, melyek egy kicsit több gondolkodást vagy cselekvést igényelnek. Pedig megvan mindenünk, ami a problémából kihívást, a kihívásból megoldást, a megoldásból boldog elégedettséget teremtenének. Kellenek a példaképek, akik előttünk járnak, és megmutatják, hogyan kell és érdemes élni és küzdeni. Minél nehezebb valakinek a helyzete, annál kitartóbb tud lenni, mert a természet nem engedi eltunyulni. A paralimpikonok tökéletes példái Muhammad Ali híres idézetének.

Ekler Luca 26 éves, középmagas, hosszú, szőke haja van, arányos, sportos testalkata. Állandóan ragyogó szemek és mosolyra húzódó ajkak jellemzik. Sportoló. Már kora gyermekkorától. Még tízéves sem volt, amikor már magabiztosan tartotta a teniszütőt, adta a fonákot. Amikor meg nagyobb labdára vágyott, hát fociedzésekre járt. Ez utóbbin történt az eset: elkezdett szörnyen fájni a feje. Mivel a helyszínen sehogyan sem tudták a fájdalmat csillapítani, kórházba szállították, ahol négy nap leforgása alatt testének teljes baloldala lebénult.

Agyi érkatasztrófa, közismertebb nevén, sztrók. Egy tízéves kislánynál. Luca akkor talán még fel sem fogta igazán, mi történik vele. Csak arra vágyott, minél korábban múljon el ez a rossz állapot. Keményen küzdött, részt vett minden rehabilitáción, fizioterápián, beszedte az összes előírt gyógyszert. Egy év elteltével aztán azt mondták neki, meggyógyult. És valóban: újra járt, ugrált, örült, kacagott. Csupán két jele maradt a betegségének: bal vállában kötöttség, illetve bal kezén az ujjait nem képes kinyújtani, állandóan ökölbe szorítva tartja.

A sport nagyon hiányzott a kislánynak, aki, miután felgyógyult, sok mindent kipróbált: szertornázott, röplabdázott, visszatért a focihoz is. Valahogy egyik sem volt igazán meggyőző számára. Édesapja atletizált, ez a világ Lucát is bevonzotta. Futni kezdett, illetve egyre szebb eredményeket ért el távolugrásban. Versenyekre is járt, de valahogyan – a szrókból visszamaradt problémák miatt – mindig úgy érezte, egészséges társaihoz képest egy lépés hátránnyal indul, ami meglátszódott a teljesítményében is.

A londoni olimpiát a tévében nézte, ekkor döbbent rá, hogy versenysportok, sőt olimpia létezik a sérült sportolók számára is. 2018-ban Ekler Luca megkapta a legenyhébb mozgássérültek kategóriájában a helyét, T38-as kategória minősítéssel. 2019-ben vett részt az első világbajnokságán, 2021-ben első paralimpiáján, Tokióban, ahonnan arannyal tért haza. Két versenyszáma van: a 400 méteres síkfutás és a távolugrás – utóbbiban világcsúcstartó.

A Pázmáneum Polgári Társulásnak, Karaffa Attilának, a társulás elnökének, egyben Dunaszerdahely város alpolgármesterének és Sörös Eriknek, a Selye János Gimnázium egykori diákjának köszönhetően látogatott el Ekler Luca a révkomáromi gimnázium aulájába, hogy a diákoknak bemutassa a paralimpikonok életét és küzdelmeit. A tanulók kitörő lelkesedéssel fogadták a hozzájuk korban is közel álló sportolót. Luca sokáig nem is tudott a sajtó rendelkezésére állni, mert szinte nem is volt olyan Selye gimis, aki ne akart volna egy közös képet vele.

Jók ezek a közös fotók. Mindig elő lehet venni, ránézni, emlékezni, és megtölteni a tudatot egyetlen erős és megtámadhatatlan ténnyel: „A lehetetlen nem létezik.”

fotó: a szerző