„A legjobb közönség vagytok! Mindig velünk voltatok, sosem hagytatok cserben. Akkor sem, amikor nem ment a játék, akkor sem, amikor nehézségeink voltak. Kitartottatok, buzdítottatok, erőt öntöttetek belénk is. Hitet és meggyőződést, hogy fel kell állni, menni kell tovább, küzdeni. Nagyon köszönöm! És köszönöm mindenkinek: a játékosoknak, a klubnak, minden egyes embernek, aki velünk volt, aki bármilyen módon hozzájárult ahhoz, hogy a csapatnak csak arra kelljen figyelnie, hogy a pályán a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Higgyétek el: nem túlzok és elfogult sem vagyok. Ti vagytok a legjobbak!” – a könnyekig meghatódva, ezekkel a szavakkal búcsúzott a csallóközaranyosi kézilabdra-rajongó közönségtől és klubjától Peter Talár edző, aki 14 éven át irányította a aranyosi felnőtt női csapatot. Elégedetten búcsúzott: lányai 38:17 arányban fölényes győzelmet arattak Malacka csapata ellen.
Ha nyer a csapat, az mindig örömteli. Most is az volt, bár keserédes. Ebben a felállásban utoljára lépett pályára az Aranyos női kézi-csapata. Nemcsak az edző, Peter Talár távozása miatt, hanem két játékos is úgy döntött, hogy a Malacka elleni meccs után szögre akasztják szeretett mezüket. De addig még, a szombat esti kétszer 30 perc alatt Turza Szilvia és Semsei-Olajos Viktória úgy játszottak, hogy mindenki tisztában legyen vele, aki látja őket, hogy életük egyik meghatározó része a sport, a kézilabda, és az aranyosi közösség.
A végeredmény önmagáért beszél ugyan, de volt néhány olyan helyzet, amikor Peter Talár feszülten kért időt. Az aranyosi játékosok – természetesen – ügyesek voltak, ritkán veszítették el a labdát és a kezdeményezés lehetőségét, amikor mégis előfordult, akkor viszont, mintha összeesküdtek volna ellenük az elemek: lövéseik pontatlanok voltak, a bírók ellenük fújtak, az ellenfél sorozatban kétszer-háromszor is betalált. Szerencsére azonban ezek a holtpontok csak szösszenetnyi ideig tartottak: az edző szavai megkettőzték küzdeni akarásukat. A pálya széléről próbáltam jó fotókat készíteni, megfigyelhettem a különbséget csapat és csapat között.
Ami a legszembetűnőbb volt, azok a mosolyok és a ragyogó arcok. Nem is értettem: a malackai gárdánál még akkor sem láttam gólörömöt, amikor akciójuk látványos és sikeres volt, esetleg a hetes pofátlanul pimasz. Az aranyosiaknak ezzel szemben állandóan csillogott a szemük, folyvást biztatták egymást, és – bár sok sporteseményen voltam már – ilyen jókedvű csapatot a játék megfeszített perceiben még nem láttam!
A klub a félidőben sem hagyta pihenni a közönséget. Még szép: addig kell ütni a vasat, amíg forró! A magyarországi bajnoki kézilabda mérkőzésekhez hasonlóan, egyesével, név szerint hívta és mutatta be a felnövekvő generációkat, az utánpótlást. Gyermekek, kamaszok és tinik, akik áldozatos munkával, nagyon sok edzéssel, fáradtsággal, küzdéssel igyekeznek példaképeik, az Aranyos felnőtt női csapatának méltó utódai lenni. Sokan vannak, különböző korosztályokban már most is megmérettetik magukat, és sikereket érnek el. Táplálja őket a községből érkező őserő, s ők mindezt lelkes és áldozatkész játékkal hálálják meg.
„Tizennégy év. Tizennégy év és 279 mérkőzés. Amikor 14 évvel ezelőtt kihívás elé került a klubunk: edzőt kell választanunk, döntésünk Peter Talárra esett. És elmondhatom: a legjobb döntést hoztuk meg, mikor az őt választottuk. Nemcsak edzőt kaptunk általa, hanem nagyon jó barátot is! Kedves közönségünk, barátaink, szurkolók! Képzeljék: a 14 év alatt egyszer sem maradt el edzés azért, mert az edző nem ért volna rá vagy beteget jelentett volna. Sosem volt számára terhes vagy túl nagy áldozat Nyitráról Csallóközaranyosra jönni. Mindig felvette a kesztyűt, együtt dolgozott és izgult a játékosokkal. Összeszorult szívvel, de hatalmas hálával búcsúzunk tőle!”
– Pint János, a klub vezetője és a klubtagok egy hatalmas, a 14 évet némileg összefoglalni igyekvő fotótáblával köszönték meg a mester munkáját. Peter Talártól szomorkás, mégis meghatott búcsút vettek egykori játékosok is, és szűnni nem akaró taps érkezett a lelátóról.
A mérkőzést végigizgulta a Dunaszerdahelyről származó Szerencsés Márk is, aki átveszi Talártól a stafétát: ő lesz az aranyosi felnőtt női kézilabda csapat edzője. Komoly feladat vár rá: ápolni és tovább örökíteni a hagyományokat, a klub és az aranyosi kézilabda dicső nevét, beleállni minden kihívásba, és győzelmeket aratni.
Most pedig, kedves olvasóim, engedjenek meg egy kis személyeskedést. Vagyunk már olyan kapcsolatban, ugye? Évek óta velem együtt ott vannak a kulturális-, közéleti-, néha politikai- vagy sporteseményeken. Ismernek: önök pontosan tudják már, hogy a Szabad Újságtól nem kapnak sem ámítást, sem fellengzést. Amit írunk, az egy az egyben tükrözi mindazt, amit érzünk. Ezért bátorkodom én most szubjektívre fordítani a hangnemem. Azt hiszem, elmondhatom, hogy bár komáromi születésű vagyok, mégis aranyosi gyerek. Nagyszüleim, Kantár Ferenc és Gizella, az Érdomb utcában laktak, onnan költöztek át az aranyosi temetőbe. Szinte itt nőttem fel, Csallóközaranyosnak köszönhetem gyermekkorom legszebb nyarait. Édesanyám is innen származik, keresztanyám még mindig itt él. Itt tanultam meg zsolizni (csalni is is kártyában), itt voltam életemben először könyvtárban (a régi kúltúrban). Ide hordom az autóm szervizeltetni, és lakásom ajtaját is aranyosi mester készítette. És – most már elmondhatom – női kézilabda mérkőzésen is itt voltam először! (Férfin voltam már Veszprémben, az MKB Veszprém – Pick Szeged örök rangadón.) És itt tapasztaltam először, hogy a csapat nem csupán a község sportéletének mozgatórugója. A csapat, a klub, a szurkolók – egyetlen, nagy család! Május másodikán, a Malacka elleni mérkőzésen egy pillanatra én is tagja lehettem e családnak. Csodálatos volt, köszönöm! És a kitűzőt is. Büszkén hordom, örök mementóként, honnan indultam.
fotó: Kalmár Csaba
