Minden bizonnyal nagyon kevesen hallottak Zsák Károlyról, az 1910-es és 1920-as évek legendás hálóőréről, pedig ő volt a magyar labdarúgás egyik első korszakos zsenije és kapusegyénisége, aki két olimpiai keretnek is tagja volt.
Az alábbiakban a kor világhírű kapusának, Zsák Károlynak a megrendítő és olykor „balszerencsével” teli életútját és labdarúgó-pályafutását mutatjuk be, akire az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula is példaképként nézett fel.
Zsák Károly 1895. augusztus 30-án született Budapesten. Már gyermekkorától kezdve kapus szeretett volna lenni. Sport tekintetében akkoriban még nem volt „profizmus” Magyarországon, a sportolóknak is dolgozniuk kellett, „amatőrnek” számított mindenki. A labdarúgás világában nem számított a pénz, a hangsúly inkább az összetartozáson és az egységen volt. A hálóőrök akkortájt még svájci sapkában védtek.
A fiatal kapus tizennégy éves korában került a 33 FC elnevezésű csapathoz. Az egyesületet harminchárman alapították a századforduló évében, Óbudán – innen jött az elnevezés. A csapat ugyan mindig összeállt, viszont saját pályájuk nem volt, így mindig ott futballoztak, ahol épp engedélyt kaptak. Saját pálya ide vagy oda, a 33 FC olykor-olykor a legnagyobb magyar futballcsapatokat is megszorongatta.
Hősünk közel két évtizeden át szolgálta a „hariháromnak” is becézett egyesületet, pedig a fénykorában több csapat is szívesen vitte volna, többször is csábították, ám ő mindvégig kitartott a szeretett klubja mellett, még akkor is, ha az épp a másodosztályba csúszott vissza.
Zsák már tizenhat éves korában válogatottnak mondhatta magát. 1912-ben, Moszkvában mutatkozott be a nemzeti együttesben, mely mérkőzésen a magyar csapat megsemmisítő, 9:0-s arányban „szégyenítette meg” az oroszokat. Két nappal később, a szintén Moszkvában zajló visszavágón 12:0-ra győzött a magyar csapat (az utóbbi napjainkig – a szovjet időket is beleértve – az orosz futball legnagyobb arányú vereségének számít). A mindössze tizenhat esztendős Zsák kapuja mindkét találkozón érintetlen maradt.
Részt vett az 1912-es stockholmi nyári olimpiai játékokon – majd tizenkét évvel később az 1924-es évi párizsi játékok labdarúgó tornáján is –, viszont pályára nem lépett (előbbin a tapasztalatlansága miatt, míg utóbbin a később kialakult sérülései miatt).
Az I. világháborút követő pusztítások és az ország feldarabolása után, az emberek a labdarúgásban találtak menedéket, és Zsák volt az egyik „hősük”. Egy letűnt kor hőse. A 33 FC rajongói számára a hálóőr a hűség mintaképének számított.
Az 1920-as évek elején történt, hogy eltört az egyik ujja és nem jött rendbe teljesen, rosszul forrt össze. Más – ennek következtében – talán felhagyott volna a labdarúgással, ő viszont inkább levágatta a fájós ujját, hogy továbbra is védeni tudjon. A fájdalmak közepette, a későbbiekben négy ujjal is ugyanolyan teljesítményt nyújtva őrizte a kapuját, mint előtte. Volt olyan eset is, hogy egy helytelennek vélt bírói döntés után – amikor a játékvezető oktalanul büntetőt ítélt az ellenfélnek, és ennek következtében a csapata kikapott – ájultan esett össze az öltözőben. Ez a játékvezetői hiba olyannyira megviselte, hogy megfogadta, soha nem áll többé kapuba. A rajongók nagy örömére nem így lett.
Mégis visszatért a pályára, bár a pályafutása végén már borzalmas fájdalmak gyötörték. Ahogy említettük, a bal kézfején csupán négy ujj volt ekkor, a jobb kezében pedig – a sok vetődés következtében – több csontszilánk is letört, amelyek közül az egyik szinte teljesen megbénította a karját, amit már mozgatni is alig tudott. A fájdalmak ellenére ő továbbra is védeni szeretett volna, ám 1927-ben az orvosok eltiltották a labdarúgástól. Zsák ekkor már házas ember volt, két gyermeket nevelt, és a gázgyár budai koksztelepén dolgozott.
1912 és 1925 között 30 alkalommal védte a magyar labdarúgó-válogatott kapuját és mindössze 36 gólt kapott. A nemzeti csapatban hét alkalommal őrizte meg kapuját a góltól, ami a korszak gólbőségét figyelembe véve nagy bravúrnak számított. Mozgása korát megelőző volt: harmonikus, esztétikus, látványos és eredményes. Gyorsaságát párducszerű ruganyossággal egészítette ki és kitűnő ütemérzékkel avatkozott a játékba. Több későbbi hálóőr számára jelentett mintát a stílusa. Játékintelligenciájával mintegy új iskolát „teremtett”.
A II. világháború alatt súlyos tüdőgyulladást kapott, ám lesoványodva, botra támaszkodva egy mérkőzés erejére még kisétált a pályára, és ígéretet tett a szurkolóknak, hogy 33 FC „vénfiúk” csapatában még pályára fog lépni. Ez már sajnos nem adatott meg a számára. Élete alkonyán, mindössze negyvenkilenc évesen, 1944. november 2-án halt meg Budapesten. Sírkövére a következő feliratot vésték: „Minden idők legjobb kapusa.”
Fotó: pixabay, Wikipédia
