Badár Sándor Karinthy-gyűrűs magyar színész és humorista hosszú évek óta szórakoztatja a közönséget sziporkázó történeteivel és egyedi stílusával. Színészi pályafutása, vasutas múltja és különleges élettapasztalatai mind hozzájárultak ahhoz, hogy egyedi nézőpontból tudjon mesélni a világról. Dunaszerdahelyi fellépése után beszélgettünk a pályafutása kezdeteiről, az alvás különleges módjáról az életében, és arról, hogyan képes mindig meglepni a közönséget.
Ha visszanézhetné a legelső fellépését, mit tanácsolna a kezdő énjének?
Az első fellépésem körülbelül 35 évvel ezelőtt volt, akkor még eléggé gyerekcipőben jártam. Tanácsokat biztos lehetne adni, de kezdőként csoda, ha eszébe jut valami az embernek a színpadon. Aztán később meg nem bírja abbahagyni. (nevet) Annyit mondanék, hogy igyon előtte valamit, hogyha nem megy. Viszont, ha van bátorsága, akkor gondolkodás nélkül mondjon ki minden igazságot, ami eszébe jut, mert a közönséget ez érdekli igazán.
Emlékszik arra a konkrét pillanatra, amikor rájött, hogy a humor az ön asztala?
Igazság szerint mindig szerettem a humort, de nem voltam a társaság középpontja. Ha többen voltunk, akkor mindig viccelődtünk. Úgy emlékszem, általános iskola nyolcadik osztályában lehetett, amikor tájékozódási futóként versenyre mentünk. Ott mindig voltak ügyeletes viccmesélők, kicsit fel voltunk szabadulva. Talán akkor éreztem először, hogy erre a humorra van igény.
Míg középiskolába jártam, visszatartottam magamat, mert voltak nálam humorosabbak. Majd jöttek a színházi munkák, előadások, amire gyakorolni, tanulni kellett, és abban nem voltak igazán vicces történetek. A próbák viszont rendkívül jól teltek, mindig nagyon jókat röhögtünk egymáson. Ez volt a második visszaigazolás, hogy erre van igény.
Évekkel később Szőke András barátommal elkezdtünk Budapesten „one man show“ előadásokat tartani. Ez az ötlet New Orleansből származik. Bandi ott járt, megtetszett neki, gondolta, nekünk is menni fog, hiszen egy szentesi mindent meg tud csinálni. (nevet) Akkor még nem tudtunk, hogy ezt stand-upnak hívják. Nem volt előre egyeztetett téma, és történet sem volt kialakítva. Mindig kitalált egy címet a következő hétvégére. Péntekenként volt egy előadásunk Budapesten. Mire Szentesről felértem Pestre, megőrültem, mert százezer történet jutott eszembe, amit elmondhatnék a közönségnek. Szerencsére jól alakultak a dolgok, mert vevők voltak rá.
Egyre magabiztosabban jöttek a sztorik, egyre többen hallgattak, mert híre ment, hogy van egy fiú, aki az életéről beszél. Ekkor éreztem meg az ízét, egyrészt azért, mert anyagilag nem volt rossz. Másrészt, abból a szempontból volt jó, hogy a saját kútfőnkből meg tudtuk teremteni a magunk előadásait. Az volt a legnagyobb érték benne, hogy nevet adott nekünk. Később, amikor elkezdtünk filmeket forgatni a saját nevünkön, akkor ismert meg bennünket az ország. Sokáig nem hitték el, hogy Badárnak hívnak. Volt, hogy megmutattam a személyimet, és meglepődtek. Ennél nagyobb ötletet nem is tudok elképzelni a Földön, hiszen így a saját nevünkön ismertek meg az emberek. Ennek volt a következménye például a mai este is.
Mi volt élete legkellemetlenebb színpadi pillanata, és hogy reagált rá?
Volt egy olyan szituáció, mikor Ternyák Zoltán barátom kitalálta, hogy menjünk át a zenekari árkon keresztül a színpad túlsó oldalára, mert onnan kell majd bejönnünk. Settenkedtem, közben fölöttem ment a Lear király, és én a vaksötétben másztam a zenekari árokban a hangszerek között. Megfordultam, hogy megnézzem, jön-e utánam. Ő úgy állt a fényben, mint egy SS katona kézigránáttal a kezében, ami egy 40 centis vascső volt. Ennyit mondott: most vigyázz! - és elhajította a csövet, ami nem kis zajt okozott.
Közben odafönt ment a dráma, én pedig annyira megijedtem, hogy széttapostam a hangszereket, és a zenekari árokból a súgólyukon keresztül másztam ki. Be kellett valahogy olvadnom a darabba, ami természetesen nem sikerült. A többi színész nagyon mérges volt. Ternyák Zoli persze eltűnt, egyedül magyarázkodhattam, hogy mit kerestem odalent az előadás közben. Rendkívül kellemetlen volt, de utólag nagyon emlékezetes és vicces történet.
Az is nagyon kínos, amikor az ember pontosan tudja, hogy nem fog eszébe jutni a szöveg, de nem tud ráimprózni.
Ha szuperhőssé válhatna, milyen szuperereje lenne?
Sokan mondják, hogy van egy szuperképességem az alvás tekintetében. Amíg a vasútnál dolgoztam, rettentő sokat aludtam. Utána volt egy erős váltás, mert elmentem egy guru barátomhoz, aki megtanított gyorsan aludni. Tulajdonképpen 35 éve alszom három órákat naponta, és nincs is többre igénye a szervezetemnek.
Hogy lehet gyorsan aludni?
Egy hónapig minden nap ugyanazt a mantrát mondta egy órán keresztül, és ezzel berakott egy programot az agyamba. Ha alszunk, 6-7 óra kell, mire elérünk abba az állapotba, hogy lepihen az agyunk. Miután kialudta magát, elkezdünk vad álmokat létrehozni. A legmélyebb bugyrokból mossa ki az emlékképeinket a vér, viszont mi nem tudjuk, hogy láttuk ezeket valaha. A szemünk mindent megjegyez, csak erre a részre nincs szüksége a szervezetnek az alvási fázisból.
A folyamat eleje és vége nem kell, csak a közepe fontos, ami tulajdonképpen három óra - az utolsó fekvési fázis, az izomelernyedés, az agy pihenése, és a felébredés. Ezt kódolta be, és én ezért alszom így.
Azóta egyszer sem álmodott?
Azóta nem álmodtam. Gyermekkoromban rettentő sokat álmodtam, izzadtam, mindig a földön keltem fel, mert leestem az ágyról.
Inkább előre eltervezős típus, vagy szeret improvizálni?
Nagyon szeretek improvizálni. Mindig beolvadok a közönségbe, ma például eltört egy néző alatt a szék, de nem eshettem zavarba, beillesztettem a műsorba. Ha bele tud az ember imprózni, az egy nagyon kedves csavar, és ezt csak a közönséggel jó játszani. Az élet mindig új történeteket hoz.
Milyen ízű a humorbonbon?
Szerintem egy olyan édesség, amit hosszan kell kóstolgatni, hogy élvezetessé váljon. Sosem keserű, mindig van benne valamilyen töltelék, ami a nevetőizmokat ingerli. Egy igazi humorbonbonnak az a lényege, hogy sokáig tartson. Megéri kóstolgatni még akkor is, ha lopott.
fotó: Virág Csenge
