Szorgos halál kutatja ezt a kort

Ők. Akikről nem szól a fáma. Akik a földben süppedtek el. A megtört lelkűek, az elveszettek, a fuldoklók. És ők is. A dobogó szívű halottak. A féllábú gyalogjárók, a csonkkezű ölelők. Az erőszakkal megfosztott makulátlanok. Íme ők, a titok őrzői...

„… nem bánom a veled töltött örök pillanatokat …”

Nevezhető-e jelentéktelennek egy terem, amelyben átható gondolatok repdesnek? Mondaná-e bárki a delfinre, hogy hal, csak mert az a tengerben úszkál? Számtalan ember keresztezi az utunkat életünk során: a legtöbben könnyűszerrel suhannak el mellettünk, néhányukkal egész jó viszonyt ápolunk, páran pedig az életünk részévé válnak. Olykor azonban történnek csodák, részesei leszünk találkozásoknak, amelyek a csillagok közt köttettek. Lehet, épp egy sötétkék baseball sapka változtatja majd át úri lakká a poros, ősrégi helyiséget. Elég csupán egy tiszta szív ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen különleges emberrel hozott össze minket a sors.

Csak a halott látja a háború végét

Akkor este nehezen tudtam elaludni. Ez az egyetlen mondat lebegett a szemem előtt. Vajon tényleg igaz, hogy egy háborút lehetetlenség túlélni? Aki csatlakozik a tánchoz, az végül megszűnik létezni? Idegen földben rothad majd a teste? Fogságban marad a lelkének egy darabja a tetemek mellett? Maró csend a szétlőtt épületekben. Hideg fuvallat a holtak szobájából. Vajon véget lehet-e vetni a háborúnak? Vagy szélmalomharc a mindent megszépítő halállal. Én már annyiszor dolgoztam fel a fegyverek táncát, mégis, mikor egy hús-vér, csatát megjárt vitézzel találkoztam, a némaság beszélt helyettem. Íme egy ember, aki farkasszemet nézett a fekete köpennyel. Idén, április 30-án, mikor elfújom a gyertyát a tortámról, egyetlen másodpercre eszembe fog jutni, hogy 80 éve pontosan ezen a napon lett öngyilkos a Náci Németország führere. Jobban mondva nem is ő, sokkal inkább az árnyékában megbúvók. Az alig 18 éves suhancok a Donnál, a szovjet katonák erőszakoskodásainak áldozatai, és azok is, akik máig fegyvert fognak a családjaikért, a hazáért, a becsületért, egy szebb jövőért.

Beszélő a fényképek
Több mint száz évvel ezelőtt Gútán készült egy kép. Egy húszas évei elején járó ifjút ábrázol. Rendkívül jóképű férfi, valószínűleg a lányok kedvence volt. Enyhe mosolyra húzódik a szája, nekem pedig ez az immár idők végezetéig megörökített intim pillanat könnyeket csal a szemembe. A kezemben tartom a portréját, vizsgálom az arcát. Ifjú baka, csillogó szemekkel, kedves vonásokkal. Édesapja lovasszekéren vitte őt át a Monostori Erődbe, harcolni indult, 1943-ban pedig eltűnt a doni ütközetben. Hát ennyi a története az 1919-ben született Tánczos Kálmánnak. Mire lecsordulnak a könnyek az arcomon, már vége is. Egy fél másodpercnyi olvasmány. Egy porszem. Mint ő maga. Nem sok jutott az életből neki, a halál ugyanis kíméletlenül suhintott el felette kaszájával, hogy majd szovjet föld szóródjon hamvaira.

...sokat mondó sorok

Tizenkét éven át, sokszor napi rendszerességgel vezette személyes naplóját Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós felesége és múzsája. A füzetke által betekintést nyerhetünk a házaspár mindennapjaiba, melyeket gyakran erőszak, nélkülözés és kiszolgáltatottság jellemzett. Elkerülhetetlen tragédiák, megrázó, páratlan emlékek, szavak, melyeket egy életre megjegyeztem, pedig nem is akartam.

„Benyitották robajjal a bunker ajtaját. Orosz katonákat láttam, kettőt, félig pislogtam ki a takaró alól. Az egyik jött be, végigment a pincén, először az öregekhez. A nénikkel kezdte, de kivicsorították fogatlan szájukat, hogy íme, öregek. Felém tartott, lerántotta a takarót. Kézen fogott, hogy jöjjek. Mondtam, hogy nem, és a szokásos mondókát, hogy beteg vagyok, az uram szifiliszes, hagyjon békén. Eloltotta a gyertyát, elkezdett ölelgetni. Visszautasítottam, és kérleltem, mire mérges lett, és kezdett tépni mindent rólam. Egyre jobban nekivadult, és mert nem engedtem, ütni kezdett, kemény ökölcsapásokkal az arcomba. Összevissza gyúrt, gyömöszölt, közben jókora ütéseket mérve az arcomra, fejemre, oldalamra, karomra. A szemeimet kellett a kezeimmel eltakarnom, hogy ki ne üsse. A borzalmak borzalma volt ez. Nem lehetett tisztálkodni rendesen, csak kívülről, hideg lysoformos vízzel. Uramisten, mi lesz ebből? Kábult, szörnyű fejfájással, mint a mumpsz idején, feküdtem álmatlanul reggelig.”

Radnóti a kedvenc költőm, senki sem tud úgy írni a könyörtelen életről, a kendőzetlen valóságról, vagy épp az emberi gyarlóságról, mint ő. A halál állandó társa volt a mozgó zűrzavarban. Felesége szenvedéséről azonban mit sem tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy 1945 januárjában megerőszakolták, ahogy arról sem, miként hajtottak végre rajta egy provizórikus nőgyógyászati rendelőben, érzéstelenítés nélküli terhességmegszakítást.

Az életre vágyók, az érzelemtől félők, a lelküket nem találók …

…pedig

Különleges volt számomra a Tánczos Kálmánnal való találkozás, általa ráébredtem az élet törékenységére. Gyarmati Fanni megrázó bekezdései női létem fájdalmait lobbantották fel bennem. A csillagok hátán íródott találkozás pedig végigkíséri majd életem minden egyes percét. „Csak a halott látja a háború végét.” Platón híres mondása egy rejtélyes idegen szájából.

Hogy mi a közös hármukban? A véres konfliktus parazsa a szemükben. Ha a világ készen állna rá, és lehetőség is adódna, visszamennék a múltba, hogy mindhármukkal beszélgethessek. A második világháború a javában zajlana, mikor bekopognék a Tánczos család ajtaján, Kalmit keresve. Lebeszélném-e az útról? Nem tudom, van-e jogom sorsfordító cselekedetekre. Meghallgatnám őt. Ha kellene, elkísérném az erődbe, és integetnék neki. Ha pedig arra lenne szüksége, a pince legeldugottabb zugában bújtatnám.

Budapestre látogatnék, Radnóti Miklósnével ülnék le egy asztalhoz, akivel sokat beszélgetnénk a férjéről, a legszebb verseiről. Valószínűleg együtt pityeregnénk. Elmesélném neki, hogy Komáromban, a 24 éves nagymamám a templom alagsorában rejtőzködik. A helyi lelkész óvja a fiatal lányokat a „ruszkiszagtól”.

És ha kellően erős lennék, írnék egy levelet a költőket és nagy embereket idéző jelenkor hősének. Éjszaka, a gyertya lángja mellett fogalmaznám meg a gondolataimat. Tintával mondanám el neki, hogy ugyan az ember szíve egy időre kővé dermedhet, de a lelke, főleg, ha oly hatalmas, mint az övé, sosem pusztulhat el. A hangtalanul felperzselt szellem a vaskos izomzatban, épp a hamuból képes a leginkább újjászületni. A papiros aljára pedig rajzolnék egy csillagot. Hisz vannak találkozások …

U.i.: Azon generáció tagjai vagyunk, akiknek a nagyszülei átélték a második világháború szörnyűségeit. Sokan elvesztették családtagjukat. Örökösei vagyunk egy kornak, gyalázatos éveknek, megannyi fájdalomnak. Őrizzen emléket ez az írás a megközelítőleg 61 millió halálos áldozatnak és mindenkinek, akit érintett az 1939 és 1945 közötti időszak.
Mutass nekem valamit, mondd el nekem bátran, és én mindörökre megjegyzem.

fotó: a szerző archívuma, fortepan