Ötvennégy kicsi indián, tűz körül táncot jár, éjja-éjja-ó

„Hűvös a nyári éj, susog a nádi szél. Lobog a tábortűz, vakító lánggal ég. Az albumot lapozom én: mennyi kép – ezer emlék! Miről mesél?” Egy csapat életrevaló, hangadó kölyökről. Akik még csak sejtik, hogy övék a jövő. Akik már három hete kimeríthetetlenül boldogok, mert szünidő van. A nem korán kelések és a kalandozások időszaka. Ezek a kölykök már nem biztos, hogy ugyanazokon a kalandokon nőttek fel, mint a szüleik. Nem másztak fára, nem legeltek hasfájásig cukorborsót. Nem építettek bunkert, nem dobáltak egymás hajába toklászt. Nem játszották el a jó zsaru, rossz zsarut. Nem olvastak Karl Mayt meg J. F. Coopert. Nem készítettek mokaszint, nem követtek nyomokat, nem mentek éjszakai portyára színesre pingált arccal. Mégis azonnal csomagoltak, amikor meghallották a lakszakállasi Indiántábor hívó szavát. Mert indiánnak lenni nem játék. Ez egy életstílus, egy büszke lét, ami sosem megy ki a divatból.

Öt napon át érezhették magukat egy varázslatos, mégis kicsit talán idegen világban a gyerekek. Mert vajon mennyit tudnak arról, hogy kik az indiánok? Hogy mi jellemzi ezt a népcsoportot? Hogy miért lettek néhány évtizeddel ezelőtt példaképekké az egész világon? Miért alakultak szerte Európában csoportok, melyek az Észak- és Dél-amerikai rézbőrűek életvitelét igyekeztek leutánozni? Vajon tudják-e, hogy Magyarországon egészen a kétezres évekig széles tömegek hódoltak az indián életvitelnek? Hogy egész generációk nőttek fel, ahol a család valamelyik vagy mindegyik tagja bakonyi- vagy dunai indián volt? Ismerik-e ennek a népcsoportnak a mai életét? Tudják-e, hogy Amerikában rezervátumokban kell élniük, hogy kirakati látványosságként mutogatják őket? Hogy kisebbségbe és kirekesztettségbe kerültek ősi földjeiken?

Bizony meglehet, hogy semmit. És mégis sokan már akkor is ezt a tábort várták, amikor még javában az iskolapadban ültek, és sóváran lestek kifelé az ablakon: mikor lesz már nyár? Mi hát a titok, ami mint a mágnes húzza magához Lakszakállasra a gyerekeket? Egy nem ottalvós táborba? Miért jelentkeztek idén 54-en? Miért vágynak vissza sokan, és kopogtatnak évről-évre? Mi az oka, hogy sokan gyermekként táboroznak, majd fiatal felnőttként újra megjelennek, már segédvezetői poszton?

Bevallom derekasan, bármennyire szerettem volna megfejteni a titkot, akármilyen oldalról közelítettem a témát a kérdéseimmel, nem kaptam egyértelmű választ. Kaptam viszont sok kacsintást, vidám mosolyokat, és egy egyszerű indokot az egyik kicsi indiántól arra, miért szeret idejárni: „mert jó.”

A lakszakállasi Indiántábor indiánnevek választásával indult. Mert azért az mégsem járja, hogy Jóska, Kata meg Zoé olvassanak nyomokat, készítsenek fejpántot vagy járják az átszellemült körtáncot! Az első nap még rókavadászatot is hozott, ami a helyi könyvtár udvarán valósult meg. Hogy meglegyen a programok folytonossága, egymásra épülése, kedden egy igazi vadászaton vettek részt a laki indiánok. Igaz, csak képzeletben, ehhez a megfelelő alapokat, történeteket és bemutatókat Szuha Imre, a Lakszakállasi Vadásztársaság elnöke szolgáltatta. A társaság vendégül látta a gyerekeket a helyi vadászházban, ahol nemcsak ő, hanem a vadászkutya is szeretettel fogadta a kölyköket.

Sok kézműves foglalkozás is megvalósult. Ezek közül talán a körmöcskézést emelném ki, mivel számomra ez a szó teljesen kínai volt. Vagy lakota – ha már stílusos akarok maradni. Sokan most legyintenek, hiszen ez egy nagyon régi és egyszerű módja a fonalból készült csukló- vagy fejpánt készítésének, jómagam mégis a teljes meglepetés erejével csodálkoztam rá a háromujjú eszközre. Ottlétemkor mindegyik kisember homlokán feszült már a pánt: kié színes, másé egyszínű. Nincs indián nélküle! Toll is akadt, hogy még élethűbb legyen. Készült ezenkívül indiáncsörgő, álomcsapda is. Batikoltak pólót, hengereltek és díszítettek távcsövet, sőt még indiánló is kikerült a kezek közül.

Az egyik legemlékezetesebb kirándulás a Nagyléli szigeten történt. Hát persze: az indiánoknak mindig is lételemük volt a víz, sokszor imádkoztak isteneikhez pár cseppért, és napokon át tartó tánccal hálálták meg, ha elmerülhettek benne. Ima ugyan nem volt, bár meglehet, pár fohász mégis röppent az ég felé, amikor a gyerekek motorcsónakba szálltak. Ugyanis nemcsak az ártéri erdőket és a parti fövenyt ismerhették meg látványos előadásban, hanem a hajó képességeit is a gyorsulás és a hullámokon való lovaglás terén.

A lovaskocsikázás szintén nem maradhatott ki a programok közül. Igaz, könyv- és filmbeli ismereteink alapján az indiánok inkább támadni szokták az ekhós- és társzekereket, de hát nem kell minden indiánnak feltétlenül harcosnak lennie! A gyerekek nemcsak a kocsizás élményét kapták, hanem válaszokat a kérdéseikre is, amik magával a kocsival, a lovakkal és a lótartással voltak kapcsolatosak.

Bármennyire jó, vidám, felemelő és várva-várt is egy esemény, eljön annak is a vége. A zárónapon kvízjáték és ajándékosztás előzte meg a búcsúműsort, amelyet az indiánok a szüleik előtt adtak elő. Voltak énekek és táncok is. Az én búcsúm az Indiántábor himnusza lesz. Szerencsémre épp a betanuláskor jegyzeteltem a könyvtár szőnyegén, így volt lehetőségem papírra vetni az egészet:

„Laki tábor, laki tábor, de gyönyörű táj.
Fái alatt táborozik sok kis indián.
Kacajukat, víg dalukat röpíti a szél,
Táborunknak minden tagja ott vidáman él.”

fotó: a szerző, Domonkos Zsuzsa