Milyen az egyház jövője egy olyan világban, amely gyorsan változik és egyre több kérdést vet fel az emberi méltóságról, elfogadásról és hitelességről? Egy evangélikus lelkésznő őszintén beszél hivatásáról, kihívásairól, értékrendjéről és arról, hogyan lehet ma is hitelesen képviselni az evangélium üzenetét.
Miről olvashatnak?
Személyes és hivatásbeli kérdések
Az egyház és a társadalom kérdései
Az egyház jövője
Mi vezette Önt arra a döntésre, hogy evangélikus lelkésznő legyen, és milyen kihívásokkal kellett szembenéznie nőként ebben a hivatásban?
A teológiai tanulmányok mellett már a középiskolás éveim alatt döntöttem, amikor először szembesültem a halállal. Ez az élmény elgondolkodtatott az élet értelmén, azon, hogy hol van az én helyem a világban.
1993-ban kezdtem a szolgálatomat Pozsonyban. Az alapvető kihívásokat, amelyekkel a gyülekezeti munkában szembesültem, leginkább a legközelebbi munkatársaim – férfiak és nők – támogatásával tudtam leküzdeni. (Női vezetőkkel kapcsolatban ugyanakkor voltak nagyon kellemetlen tapasztalataim is.) Egyesek számára a problémát nem az jelentette, hogy nőként hoztam új gondolatokat és megközelítéseket, hanem maga az újszerűség. A gyülekezet munkatársaival ma is azon dolgozunk, hogy közérthetően szólaljunk meg, nyissunk olyan témák felé, amelyekről a többség inkább hallgat, és támogassuk a kisebbségeket.
Hogyan látja saját szerepét az egyházban és a társadalomban?
Feladatomat az egyházban és a társadalomban is a nyitottságban, a párbeszédben, abban látom, hogy keressük és képviseljük mindazt, ami emberi lényként – Isten képmásaként – összeköt bennünket. Függetlenül attól, hogy tartozunk-e valamely valláshoz, felekezethez.
Mindannyian szeretetre, elfogadásra, igazságra, igazságosságra vágyunk. Arra, hogy valaki mellettünk legyen a krízisekben, hogy valaki ne ítélkezzen, hanem megértse erkölcsi dilemmáinkat.
Mely értékeket tartja kulcsfontosságúnak, és hogyan érvényesíti ezeket a mindennapokban?
Az előbb említetteken kívül fontosnak tartom az önmagamhoz való őszinteséget, a bátorságot az önreflexióhoz – hogy feltegyem a kérdést: mit tehetnék jobban, hatékonyabban, esetenként egyszerűbben?
Hogyan látja az egyház szerepét a társadalomban a különböző társadalmi csoportok – például az LMBTI+ közösség vagy a marginalizált emberek – befogadása terén?
Az egyháznak befogadónak kell lennie – szeretnie kell tettekkel, nem csak szavakkal. Minden embert el kell fogadnia és tiszteletben tartania – különben nem lehet valódi egyház, mert elárulja a szeretet kettős parancsát. Sokan értik és megélik ezt a kihívást: befogadnak menekülteket, gyűjtéseket szerveznek Ukrajnába egészségügyi felszerelésekre, pénzt adományoznak iskolai reggelikre mélyszegénységben élő gyermekeknek.
Vannak azonban területek, ahol az egyházon belüli emberek – köztük egyházi vezetők – elutasítják azok egyenrangúságát, akik szexuális irányultságukat vagy identitásukat nem választották, hanem kapták. Tudom, hogy sokan az egyházban titokban elfogadják és támogatják őket – de ez sajnos nem elég. Ez képmutatás.
Milyen álláspontot kellene az egyháznak képviselnie az olyan kérdésekben, mint az eutanázia legalizálása vagy az élet és halál témája?
Ezekről a kérdésekről – az életről, halálról, eutanáziáról – először szakmai, interdiszciplináris társadalmi és egyházi vitát kellene kezdeni. Mert mindig az élet értékéről és minőségéről van szó – a kezdetektől a végéig. Meg kell tanulnunk érzékenyen figyelni arra, hogyan bánunk a szegényekkel, a hátrányos helyzetűekkel, hogyan tekintünk azokra, akik hosszú távú orvosi vagy ápolási ellátásra szorulnak.
Az élet tisztelete és védelme nem egyenlő az élet mindenáron való meghosszabbításával. Találkozom magányos, idős, gyógyíthatatlan emberekkel is. Nehéz ezt beismerni – ez a tehetetlenséggel való munka, az övékével és a sajátoméval is.
Az eutanáziáról beszélni kell. Nyíltan, félelem nélkül, szeretettel és figyelemmel azokra a tanulmányokra és elemzésekre, amelyek alapján több országban a tudósok és teológusok a legalizálás mellett döntöttek.
Mit tehetne az egyház, hogy javítson a kommunikációján azokkal, akik gyakran szkeptikusak vagy közömbösek a vallással szemben?
A kérdés itt az: ki az egyház? Nem csak a vezetők, papok, püspökök, hanem mindenki, aki valamely felekezethez tartozónak vallja magát.
Ahhoz, hogy hatékonyabban kommunikáljunk azokkal, akik kívülállónak érzik magukat, alázatra van szükség. Nyitottságra. Őszinteségre, hitelességre. Arra, hogy beismerjük: sokszor nem éljük meg azt, amit hirdetünk. Hogy moralizálunk, anélkül hogy előbb meghallgatnánk és megértenénk.
El kell fogadnunk, hogy az emberek közönye az egyházzal és a kereszténységgel szemben a jéghegy csúcsa. Van oka annak, hogy az egyház – vagy Isten – abban a formában, ahogyan megismerték, nem vonzó számukra. A leggyakoribb ok: a képmutatás – az ellentét a szavak, a hitvallás és a tettek között.
Hogyan képzeli el azt az egyházat, amely a társadalmi segítségnyújtásra – például szegénység, migráció, társadalmi igazságosság – helyezi a hangsúlyt?
Ha keresztényként valóban az evangélium szerint élünk – Jézus szeretetparancsa szerint Isten és az embertárs felé –, az hatással lesz életünk minden területére.
Ahhoz azonban, hogy valóban segítsünk a hátrányos helyzetű csoportoknak, nemcsak jó szándékra, hanem képzettségre is szükség van. Kritikus gondolkodásra, emberségre, az elhatározásra, hogy időt, energiát – szeretetet – fektetünk a kapcsolatok építésébe.
Milyen az Ön ideális pápaképe a mai világban? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy megszólítsa a fiatalokat és a hívőket?
Azt kívánom, hogy a világ legnépesebb keresztény egyházának élén olyan Isten képmására teremtett ember álljon, aki valódi szolgáló. Aki képes meghallgatni, inspirálni, van bátorsága szembenézni a kihívásokkal, de az elkövetett hibákat is nevén nevezni és bocsánatot kérni azoktól, akik ezek kárát látták. Egy ilyen ember nemcsak a fiatalok, hanem mindenki szemében tiszteletet ébresztene.
Az emberek nem egyszerűen „megszólítva” akarnak lenni. Ha látják és érzik, hogy valami jó, fontos, életet adó és örömteli dolog történik, akkor jönnek – és részt is vállalnak benne.
Milyen lépéseket kellene az egyháznak megtennie ahhoz, hogy befogadóbbá és nyitottabbá váljon a különböző társadalmi csoportok felé?
Azoknak, akik felelősséget viselnek az egyház életéért és irányáért, meg kellene érteniük Jézus szeretetüzenetét. Azt, hogy ő a rászorulókkal azonosul:
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.”
Az Isten iránti szeretet csak az ember iránti szereteten és tiszteleten keresztül teljesedhet ki. A keresztények feladata, hogy újra és újra megkeressék a módját, hogyan lehet a szeretet parancsát érthetően és inspirálóan megélni.
Hogyan látja az egyház jövőjét Szlovákiában a gyorsan változó társadalmi környezetben?
A folyamatos változások közepette minden embernek szüksége van valamiféle biztos pontra – valakire, aki szereti őt, akihez mindig visszatérhet. Egy emberre.
Ha az egyház követi Krisztus példáját, van jövője. Ha nem, akkor az emberek Krisztust az egyházon kívül is meg fogják találni – más emberekben, más közösségekben. Mert Isten maga a Szeretet.
fotó: CZ ECAV Bratislava Staré Mesto - FB
