Van az életnek egy különös pillanata, amikor az ember már nem egyszerűen egy eseményt lát maga előtt, hanem hirtelen az idő egész súlyát érzi. Ilyen egy nyugdíjba vonulás is. Különösen akkor, ha olyan emberről van szó, aki ismert, művelt, nagy tudású, tekintélyes személyiség, akinek szava és jelenléte hosszú éveken át számított. Ilyenkor nem csupán egy tisztség ér véget, nem egyszerűen megváltozik a napi rend, és nemcsak egy név kerül le egy ajtóról. Valami mélyebb történik: az ember szembesül azzal, hogy az idő megy tovább. Könyörtelenül, megállíthatatlanul, mindannyiunkkal egyformán.
Babits Mihály A meglódult naptár című versében megrendítő pontossággal ír erről:
„Jaj hogy suhannak, versenyt év az évvel! / S egyre kergébben! Tél az ősz után!”
A vers egyik legmélyebb tapasztalata éppen az, hogy az idő múlását nem minden életkorban egyformán érzékeljük.
Gyermekkorban szinte végtelennek tűnik egy nyár, később az évek gyorsabban követik egymást, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy szinte rohannak. Babits így fogalmaz:
„Ki mondja még hogy lassu az öregkor / s lomhább ütemben él a vénhedő? / Lám, ha kevés van már belőle, akkor / fut legkajánabbúl a gyors idő.”
Talán ezért is olyan különös minden életforduló. Nem azért, mert valami feltétlenül véget ér, hanem mert egy pillanatra láthatóvá teszi azt, amit a hétköznapokban hajlamosak vagyunk elfelejteni: az idő nem áll meg.
Az ókor filozófusait különösen foglalkoztatta az elmúlás és a haláltól való félelem. Epikurosz jól ismert gondolata szerint a haláltól önmagában nincs okunk félni, mert amíg mi vagyunk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál jelen van, mi már nem vagyunk. Ebben van valami hűvös, szinte matematikai logika, de van benne vigasztalás is: az embernek nem az elmúlást kell egész életében előre megélnie, hanem azt az időt kell jól használnia, amely megadatott neki.
A keresztény gondolkodás azonban ennél tovább megy. Szent Ágoston a Vallomások XI. könyvében teszi fel a híres kérdést: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” A múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig szinte abban a pillanatban múlttá lesz, amikor megpróbáljuk megragadni. És mégis ebben a törékeny jelenben történik minden, ami igazán fontos: itt szeretünk, tanítunk, dolgozunk, döntünk, alkotunk, segítünk, barátságokat kötünk. Ebben a múló időben születik meg az, ami olykor túléli magát az időt is.
Egy nagy életpálya lezárásakor ezért talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy hány év telt el, hanem az, hogy mi marad meg belőlük. A hivatal megszűnhet, a beosztás átadható, a napi telefonhívások ritkulhatnak, a naptár kiürülhet. De a tudás nem vonul nyugdíjba. A műveltség sem. Az igazi tekintély sem, mert azt nem egy titulus adja, hanem hosszú évek munkája, döntései, emberi gesztusai és megtartó kapcsolatai. És nem vonul nyugdíjba a barátság sem. Sőt, talán éppen ilyenkor derül ki, mennyi minden volt valódi abból, ami egy ember köré az évek során felépült.
Babits a vers végén azt kérdezi:
„Ki hozza vissza nyaram?”
Senki. A régi nyarakat nem lehet visszahozni, és talán nem is kell. Az emberi élet értéke nem abban mérhető, hogy sikerült-e feltartóztatni az időt, hanem abban, hogy amikor visszanézünk, van-e mire emlékezni, van-e kinek hálásnak lenni, és maradt-e valami abból, amit közben adtunk. Vannak emberek, akik után nem egyszerűen évek maradnak, hanem nyomok: gondolatok, döntések, példák, emlékek, barátságok.
Az idő talán valóban az igazi ellenfél. Minden földi szerepet, rangot és feladatot előbb-utóbb maga mögött hagyat velünk. De csak azt tudja elvenni, ami eleve az övé volt. Amit egy ember tudásban, emberségben, szeretetben és mások életében felépített, azt nem olyan könnyű magával vinnie.
Lehet, éppen ebben rejlik az ember egyik legszebb, csendes győzelme az idő fölött.
foto: AI/illusztráció