Az, hogy rés van a pajzson, régóta nem titok. Sőt még azt is gyanítottuk, hogy ez a rés nem is olyan kicsi, esetleg az is benne lehet a pakliban, hogy – lassan bár, de – folyamatosan tágul. Na de, hogy a pajzs valójában szita, sőt már annak sem jó, kivéve, ha méretes szikladarabokat kívánunk rostálni vele – ez azért eléggé kellemetlen meglepetés! Zöld átállás = kevesebb káros anyag = élhetőbb Föld? Na, persze! Aztán belelógott a kezünk a bilibe, és jókora folttal a pizsamagatyán ébredtünk!
Miről olvashatnak a cikkben?
A „de”, az „ámbár” és a „csakhogy” esete a csökkenő környezeti lábnyommal
Nagy kópé vagy, Elon Musk!
Elássuk vagy kilőjük az űrbe?
Kit akarunk átverni?
A „de”, az „ámbár” és a „csakhogy” esete a csökkenő környezeti lábnyommal
Na, most ugye az van, hogy nem egyszer látunk az utcákon korzózni polgártársakat hatalmas szemeteszsákokkal, amik csordultig vannak töltve – mostanra már – visszaváltható ásványvizes és üdítős flakonokkal, fém dobozokkal. Mert – természetesen – mindig is voltak, lesznek, akiknek a 15 cent nem jelent semmit. Még akkor se, ha 100x15 lenne. Bár azt az összeget azért szívesen bevágnák a zsebbe, de mindennek meg kell nézni az árnyoldalát is: mennyit kell amiatt otthon pakolászni, ide rakni, oda tenni, folyton útban van, valami folyik, mert maradt még benne, most meg csorog, tiszta dzsuva a padló, ki viszi el, ki adja le, ki várakozik majd a sorban, hogy aztán kiírja a gép, hogy valami nem oké, a szupermarket meg csak fél óra múlva tudja mellőzni munkatársát, aki bíbelődne a visszaváltó automatával, mire megjavul.
Ám gond egy szál se: jönnek a nagy zsákos polgártársak, mint téli-nyári mikulások, és tisztára fésülik a kukákat. Ez így eddig olyan, mint egy tündérmese. Csakhogy a tündérmeséknek a végük is tündéri: a rossz elnyeri büntetését, amiből tanulhat, a jó meg boldog, egészen élete végéig. Hogy az én történetem miért nem tündérmese, az elsősorban azért van, mert a műanyagot feldolgozó (újrahasznosító) iparág a visszaváltott műanyag hulladékhoz képest olyan, mint bolha az elefánthoz.
A visszaváltott flakonokat újrahasznosítják: többnyire szálakra bontják, és polár pulóvereket, szőnyegeket, autóalkatrészeket, cipőket gyártanak belőlük. Amiket egy bizonyos ideig használunk, aztán megy a kukába, mert kinyúlt vagy kifakult, tönkrement. Megint újrahasznosítják, de (!) csak addig, amíg lehet. Utána ott lesz egy rakás, vagy több millió rakás műanyag szemét, amivel már semmit nem lehet kezdeni. Lehetne helyettesíteni üvegpalackkal, ahogyan régen volt. Az korlátlan ideig újrahasznosítható, sőt akár végleges lebontható olyan anyagokra, melyek a természetben eleve előfordulnak. Csakhogy ennek a módszernek túl nagy az energiaigénye. Biztosan ki lehetne találni olyan csomagolási módszereket, amik környezetbarátok, ámbár ez nem igazán lenne kifizetődő főként azokban a helyzetekben, ahol valójában magáért a csomagolásért csengetünk, mert a beltartalom oly kevés, hogy azt elméletileg bűn még áruba bocsátani is.
Nagy kópé vagy, Elon Musk!
Kérem szépen! Ne tessék itt mindenféle rémhíreket terjeszteni az irányban, hogy ha egy elektromos autó kigyullad, akkor kész, annyi, nem tudják eloltani a tüzet, hacsak nincs a közelben egy jókora, hermetikusan zárható fém konténer, tele hideg vízzel, amibe belepottyantják a lángoló e-autót, megfékezve ezáltal az égést! Igaz ugyan, hogy egy elektromos járgány tüzének oltása speciálisabb beavatkozást igényel. Az is igaz, hogy akár ezer liternyi vízre is szükség lehet, sőt annak többszörösére is, hiszen az akkumulátor felhevülése miatt a már eloltott autó bármikor újra kigyulladhat. Azonban semmilyen statisztikai adat nem mutatja, hogy az elektromos járművek többször gyulladnának ki, mint klasszikus üzemanyagú társaik. Nem is azzal van itt a gond. Sokkal elgondolkodtatóbb, hogy Elon Musk emeli a gyártás intenzitását. Hát persze: az Európai Unió célkitűzései alapján 2035 után már csak elektromos autókat lehet majd újonnan vásárolni. Tehát a termelést sokkal nagyobb volumenre kell állítani, és mint a gyorsvonat robogni a környezetbarát közlekedés felé. Hiszen az elektromos áramnak nincsenek égésből származó kipufogó gázai, tehát a döntés, hogy csak elektromos autók árasszák el a piacot, ésszerű és megkérdőjelezhetetlen!
És mi lesz a nem elektromos autókkal? Kérdem én, a kibic. Merthogy az átállást egészen biztosan „segítik” majd a benzin és a nafta (esetleg LPG-gáz) árának alapos felemelésével, hogy minél többen döntsenek a csere mellett.
Hát akkor nézzük, mit lehet vajon kezdeni a 2035 után már nem korszerűnek, de legalábbis rendkívül nagy lábnyomot maga után hagyó autónkkal.
Eladhatjuk külföldre. Minden olyan (elmaradottabb?) országban, ami nem tagja az EU-nak, sőt akár nem is Európa területén található, a szépen kiporszívózott, megtisztított, karban tartott autónkat tárt karokkal fogadják. Ez jó, mert bevételt képez: jön a pénz a járgányért. Na igen ám, de attól még nem lesz élhetőbb a Föld, mert máshol szennyezi tovább a kipufogógáz a levegőt.
Elvihetjük a bontóba. Ez meg azért jó ötlet, mert ott egy csomó dolgot kiszerelnek, amit más autókba (akár elektromosokba is) be tudnak építeni. Na, ez már egészen jól hangzik. Csakhogy! Sokkal több marad a hulladék, mint az újra felhasználható alkatrész.
Mi lenne, ha átalakíttatnánk? És az addigi benzines vagy naftás autónk holnaptól elektromos lenne. Ez az igazán környezetbarát megoldás, hiszen egy már meglévő autót kéne megbuherálni, nem kell miatta beindítani a gyártószalagot. Igen ám, csakhogy ez a módszer nagyon drága, drágább, mint gyártani egy újat, ráadásul a legtöbb országban szabálytalan is.
Akkor mit tegyünk? Ha más nem marad, használjuk, amíg használhatjuk. Keveset futva vele, mert – ahogy fentebb már említettem – az üzemanyagok ára az egekben, hát meg kell fontolni minden kilométert. Kevesebb megtett út = kisebb ökológiai lábnyom. De... a probléma egyáltalán nem oldódott meg, mert az alapprobléma, a kipufogógázok kibocsátása megmaradt.
Elássuk vagy kilőjük az űrbe?
Emlékeznek még a 2010-es ajkai katasztrófára? Amikor a városhoz nagyon közel, Devecser határában átszakadt a zagytározó gátja, és a rendkívül erős lúgos kémhatású vörösiszap megállíthatatlanul öntötte el a termőföldeket, lakott területeket? Emberéletet is követelt a szerencsétlenség, több állat is elpusztult, házak váltak lakhatatlanná, termőföld terméketlenné.
Hogy mi okozta ezt a súlyos esetet? Ó, nem, nem a gátszakadás! Mert ha lenne rá jogszabály, hogy a veszélyes hulladékok esetében minden lehetséges lépést meg kell tenni, hogy minél kevésbé legyenek veszélyesek, a vörösiszaphoz gipszet adtak volna, ami savas, így el tudták volna érni, hogy minél jobban közelítsen a kémhatás a semlegeshez. Vagy kiszáríthatták volna, mert akkor egy tömbbé áll össze, tehát nem folyik, nem áraszt. Csakhogy! Ezek a módszerek túl drágák. Ezért inkább csak tárolgatják, és remélik, hogy nem lesz baj. Ahogyan a radioaktív fűtőtestekkel is csinálják. Mert azok már semmire nem jók, ha kimerültek. Csak arra, hogy éveken át hűtsék vízben (ezzel azt a vizet is radioaktívvá téve), aztán meg lyukakat fúrjanak gránitsziklákba, hogy oda temessék be. Mint gyerekkorunkban, amikor a nem kívánt falatot egy hirtelen mozdulattal a tányér alá küldtük. Amit nem látunk, nincs ott!
Kit akarunk átverni?
Térjünk vissza kicsit a szorgos polgártársakhoz, akik cipelik a hatalmas szemeteszsáknyi visszaváltható flakont. Vajon ők tudják-e, hogy épp kapargatják a jéghegy csúcsát? Ne áltassuk magunkat, hogy azért, mert naponta vagy hetente visszavisszük a flakonjainkat, majd hú, de mennyire környezetbarátok leszünk, és ezzel bezöldítjük a bolygónkat! Kihívás! Menjenek be a boltba, és nézzenek körül. De kicsit másként, mint máskor. Ne azt nézzék, mi a termék, hanem azt, miben van. Milyen a csomagolás? Nem a színe az érdekes, nem is a felirata. Az anyaga. Nézzék meg, mennyi, de mennyi műanyag! És azokat senki nem váltja vissza, landolnak a kukában, aztán kijutnak a szeméttelepekre, szórnak rájuk földet vagy éppen belejutnak a vizekbe, általuk a tengerekbe. Semmi nem változik attól, hogy visszaváltjuk a flakonokat! Drasztikus és végleges megoldás az lenne, ha más csomagolást választanánk, csakhogy ez drága és nincs meg rá a kellő akarat. Csak egy példa: sok mindent újrahasznosítanak, viszont például a vákuumcsomagolt termékek csomagolását nem. Nem lehet, mert többféle műanyagból tevődik, amit nem tudnak szétválasztani. Vagyis elméletileg meg lehetne oldani, (figyelem, jön a szokásos szöveg, már ismerik) csakhogy túl drága. Nézzenek be a saját hűtőszerkényükbe, nézzenek a kamrába vagy a polcokra. Menjenek ki a konyhából, be a fürdőbe. Nézzék meg a kozmetikai, drogéria termékeket, amiket naponta használnak. És számolják össze, mennyi olyan hulladék van a közvetlen közelükben, ami terhelni fogja a Földet, mert ha kiürül, bizony repül a kukába. Kit akarunk átverni a visszaválthatós flakonjainkkal?
fotó: pixabay, wikipédia
