„Most eszünk, aztán bemegyünk a bankba. Tudod, mondtad, hogy jött az a levél, azt elintézzük. Papa, nem kóstolod meg, tudod, amit én szoktam enni, ami abba zöldbe, algába van csavarva...” „Nem-nem, az nekem nem kell. Én csak a hagyományost.” „Jó, de tudod, hogy van, ahol meg ez a hagyományos.” Ez a párbeszéd közvetlenül a hátam mögött hangzott el; hátralesve egy fiatalembert láttam és egy idős urat. Mindketten siltes sapkában, türelmesen sorakoztak a komáromi Shopping Center ázsiai (önmagát kínainak nevező) éttermének pultja előtt. A pultban széles-színes kínálat: szecsuánitól a zöldbab-csíkokig, édes-savanyú levestől a sachimáig. Ez így egészen kínai is lehetne, ha a falon nem pompázna széles kínálata a sushiknak, makiknak, sashimiknek, ami már ugyebár japán konyha, és ha nem gőzölögne az ételkínáló tálakban rántott karfiol és csiperkegomba meg a mindenhol elmaradhatatlan rántott sajt és foszlós amerikai krumpli.
Nagyhatalom lettünk ebben (is) – úgy érzem, ezt túlzás nélkül állíthatom. Komáromban (shiitake) gomba módra szaporodnak azok az éttermek, kifőzdék, ételkínáló büfék, melyek Ázsia ízeit (vélt vagy valós?) igyekeznek tálalni, és ezekre rászoktatni a csirkepörköltön, pacalon és darás tésztán felnőtt csallóközieket, Duna- és Garam mentieket. Eleinte a csípős-savanyú leves ejtette ámulatba a közép-európai ínyenceket. Emlékszem, hosszasan találgattuk (az internet térhódítása előtt), mi okozhatja ezt a furcsa, „nyúlós” állagot. A klasszikus konyhai ételkészítései folyamatok eszünkbe sem jutott: semmi olyan technika, trükk vagy hozzávaló, ami anyáink, nagyanyáink konyhájában is marokszám megtalálható. Pedig a titok, hogy nincs titok: kukorica- vagy burgonyakeményítő, melyet vízzel kevernek, majd hopp – már csak fűszerezni kell, és kész az ázsiai leves. Kínában a savanykás ízt rizsecet adja, a csípősséget fehér bors. Itthon 8%-os ecet és folyékony chili.
Aztán a komáromiak – hála egyrészt a Lidl sokszor ismételt akcióinak – rászoktak a sushira meg a makira. Sőt, sokszor inkább utóbbira, mivel Európában szokás szinte minden ilyen típusú ételt makinak hívni, lévén ennek van a legtöbb változata: hosomaki, futomaki, uramaki, temaki. És hirtelen értelmet nyert széles tömegek számára az ízesítést nem igazán tulajdonságai között hordozó rizs, az alga, a nyers hal vagy tenger gyümölcsei, a falatnyi avokádó meg uborka – mind-mind külön fűszerezés nélkül, hiszen az ízt majd adja szójaszósz, a wasabi vagy éppen a édes-ecetes gyömbér, a gari.
Az ázsiai típusú éttermek pedig azonnal reagáltak a helyiek új ízlésvilágára, és most már talán nincs is olyan vendéglátóipari egységük, aki ne kínálná a tekercseket. Szélesedett hát ezzel is a kínálat, de engedjék meg, hogy – ahogyan bevezetőmben leírtam az idős úriember ars poeticáját, aki a hagyományokhoz kíván ragaszkodni – egy kis autentikus listát prezentáljak. Íme a 10 legkedveltebb ázsiai étel a Távol-Keleten:
pekingi kacsa – ropogós bőrű sült kacsa vékony palacsintába tekerve, kínai csemege
dim sum – kínai gőzgombóc (batyu)
édes-savanyú sertés
forró fazék – kínai-mongol eredetű, asztalon rotyogó levesalap: húst, halat és zöldségeket főznek egybe
kung pao csirke
pho – vietnami rizstésztaleves marha- vagy csirkehússal, esetleg garnélarákkal, friss zölségekkel, lime felhasználásával
pad thai – thai pirított rizstészta garnélával
ramen – japán tésztaleves sertés-, csirke- vagy miso-alaplében
sushi
satay – indonéz-maláj étel: nyárson sült hús mogyorószósszal
S ha már a nyitást helyezzük előtérbe, ha nem csak a térségünkben hagyományosnak tekintett ételekkel kívánjuk kényeztetni a gyomrunkat, próbáljunk más nációk hagyományai között keresgélni. Higgyék el: a Lidl árulta és az ázsiai gyorséttermek kínálta távol-keleti fogások csupán a jéghegy csúcsa! Annyi finomság van, annyi megdöbbenés, annyi meglepetés és ízorgia, amihez egy élet is kevés lenne, ha mindazt be akarnánk fogadni. És nem is kell messze menni: szerezzenek be egy pár evőpálcikát bármelyik kínai boltban, és irány a Rév majd szeptembertől, mert ott bizony kiváló pho levest főz Fekete Gábor. Ha már a vásárcsarnok vietnam étterme sajnos nem produkálja saját nemzete legkedveltebb ételét.
fotó: Kalmár Csaba, pinterest
