Nem tudtam levenni a szemem a terem jobb oldaláról, a bejárattól távolabb eső sarkáról, ahol egy alkatrészekkel példás rendben telepakolt falrészlet előtt egy gyönyörű hajómakett terpeszkedett a maga több mint egy méteres hosszúságával. Elnézést, ha tévednék, szemmértékkel dolgoztam, de a szemem már épp a csodálat és ámuldozás állapotában volt. Én, aki szinte véresre rágtam az alsó ajkam gyermekkoromban, amikor kalózos kalandfilmekben több árbocos fantasztikus vitorlások szelték a tenger habjait, akinek Jókai Az arany emberéből a kedvenc jelenete Tímár Mihály Vaskapun való sikeres átkelése volt a Szent Borbála fedélzetén, szerelemmel vegyes tisztelettel fordulok minden korabeli hajó felé (nagy kedvencem a Balaton első gőzöse, a Kisfaludy). Nem meglepő hát, hogy szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam Paál József bemutatóját a saját kezűleg (!!!), hozzávetőleg két év alatt megépített Árpádról, ami az Óbudai Hajógyár legelső hajója volt: a gőzöst 1836-ban bocsátották vízre. De figyelem: Paál úr nem csak egy polcra tehető makettet épített! Leemelvén a felépítményi részeket szemem elé tárult a gyomor, benne a gőzgép, melyet joystickkal lehet működésbe hozni. Árpád működik, miközben nagy elődje tökéletes kicsinyített mása, minden részletében követve a múltat! Érthető hát, ugye, hogy ezek után ittam az egykori komáromi iparista mérnök szavait, pedig olyan műszaki történelemről mesélt, ami az én szakmámtól fényévekre van.
A zsitvatői gőzüzemű szivattyúállomásban vagyunk. Impozáns épület, az 1800-as évek ipari stílusában, patinával és egy 35 méter magas téglakéménnyel. Közvetlenül a 63-as, Komáromot Párkánnyal összekötő főút mentén, Komáromtól körülbelül 15 kilométerre. Hogy mi célt szolgált ez az immáron majd 130 éves műszaki berendezés? Talán úgy a legegyszerűbb megérteni a működési elvét, ha azt mondom, ez egy óriási „víztelenítő gép” volt. 1897-ben építették, mivel a környéken gyakoriak voltak a dunai és a Zsitva menti árvizek. A feladata az volt, hogy a gát mögött összegyűlő vizet kiszivattyúzza a Dunába. Vagyis amikor a csapadék, a belvíz vagy a folyók magas vízállása miatt a földekről a felgyülemlett víz nem tudott természetes úton elfolyni, a gőzgépek meghajtották a szivattyúkat, amelyek átemelték azt a Dunába. Ezzel szabályozni lehetett a belvíz szintjét, és megvédeni a környék mezőgazdasági területeit a víztől.
Két szakember, két szenvedélyes mérnök szegődik kalauzomul, amikor belépek a szivattyúállomásra, amely ma már kiállítótérként működik. Egyikük a már fentebb említett Paál József, másikuk pedig Pém Róbert, akire sokan, mint a komáromi Gépipari Szakközépiskola volt igazgatójára emlékezhetnek. Mögöttük pedig ott állt az egész banda...
„Mi vagyunk a VBT, azaz a Vág-bal-parti Belvízszabályozó Társulat. Tagságunk többsége volt iparistákból áll, akik 55 éve fejeztük be a technikumot. A társulásba tartoznak még környékbeli lakosok, akiknek családtagjaik egykor itt dolgoztak, illetve pár szakember, akik a segítségünkre voltak. Ugyanis 2019-ben nagy fába vágtuk a fejszénket: elhatároztuk, hogy felújítjuk ezt a gőzüzemű szivattyúállomást, és látogathatóvá tesszük a széles közönségnek. A laikusoknak azért, hogy megértsék, hogyan működhetett gördülékenyen a Duna menti mezőgazdaság és hétköznapi élet, a műszaki dolgok iránt érdeklődőknek pedig azért, hogy felfedjük, micsoda zseniális gépeket építettek eleink, ami még a mai szakembereket is lenyűgözi”
– kezd bele szakvezetésembe Paál József mérnök úr a hatalmas torokkal rendelkező kazán előtt, ami egészen 1975-ig biztosította a működést, majd a kazánbiztos – mikrorepedéseket találva a testen – leállította. Ekkor a nyomást lecsökkentették hat atmoszférára, ez azonban csak egy gép működéséhez volt elegendő: elegendő vízszállításhoz viszont kevésnek bizonyult. Ekkor beépítettek egy öreg hajómotort, ami azonban – Paál József mérnök úr szavaival élve – egy műszaki baklövés következtében meg sem bírta mozdítani a szivattyút.
„A gőzhöz kazánra van szükség, amiben szénnel tüzeltek. Elöl volt a tűztér, utána a buktató, mögötte a forró füstgáz, ami áramlott, készítette a gőzt, ami 8 atmoszférás nyomással érkezett a nagynyomású gőzgépbe – ez szelepvezérlésű, tehát úgy működik, mint egy belső égésű motor. Egy dugattyús gőzgép segítségével szabályozható a gőz. Közös tengelyen keresztül működik a szivattyú, másodpercenként 1500 liter vizet ad. A beáramló gőz leadja az energiáját, ezután gyakorlatilag nulla atmoszférával, tehát egészen alacsony nyomással érkezik a kondenzátorba. Ez közös dugattyúszárral van összekötve a géppel, amiben három szivattyú van. Az első beszívja a friss vizet, a középső képezi a vákuumot, a harmadik pedig nyomja vissza a kondenzált vizet a kazánba. Ez a körforgás biztosítja a működést”
– kapom a gyorstalpalót a gépek precíz munkájáról. Most hadd szóljak pár szót ezekről a szerkezetekről. Nézzék el nekem, hogy nem értek hozzájuk, tehát műszakilag semmit nem tudok elmesélni, azt viszont igen, amit láttam: lenyűgöző állapotban vannak, szépen festve, szinte ragyogtak a beáramló napsugarak által. Pedig nem volt ez mindig így.
„2019-ben elhatároztuk, hogy felújítjuk. A Szlovák Vízgazdálkodási Vállalat mint tulajdonos hozzájárult, ám a felújítási engedélyen kívül más dokumentummal – hiába kértük – nem szolgáltak. Ez azért nagyon rossz, mert így pályázni sem tudtunk rá. Hát saját zsebből finanszíroztuk, amit lehetett. A tulajdonos a falak festésével, illetve a gépekre szánt festékkel járult hozzá. Mi pedig először takarítottunk. Csak a kéményből két konténernyi szemetet szedtünk ki. Aztán felületet tisztítottunk, vagy éppen a gépek gyomrába néztünk bele, hogy lássuk, mi, hol szorul beavatkozásra. Hogy mennyit költöttünk rá? Nem számszerűsítettük. Nekünk ez örömet okozott, de tény, hogy a pihenéstől, a családtól vettük el az értékes időt. Szombatonként látogatókat várunk és fogadunk. Reklámtáblákat készítettünk, elhelyeztük a kerékpárúton is. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy szenvedélyünkké vált ez a szivattyúállomás, és szeretnénk minél többeket idecsábítani, hogy egy igazán izgalmas időutazásban vehessenek részt. Nagy szívfájdalmunk, hogy éppen az iskolák nem igazán érdeklődnek”
– meséli Pém Róbert mérnök úr, majd amikor megkérem őket, válasszanak ki a helyiségben egy gépet, egy helyet, egy sarkot, hátteret, bármit, ami számukra a legkedvesebb, mindketten a kondenzátorhoz lépnek. Technikai csodának tartják, állítják, hogy minden szivattyúállomás más, és eme kondenzátor miatt válik a zsitvatői igazi kuriózummá.
Egy órát töltöttem el a VBT-bandával. Valójában ezt csak akkor tudatosítottam, mikor kiléptem a fényre, és megnéztem az órám. Odabent ugyanis elrepült, mintha csak pár perc lett volna. Állítom, hogy tanulmányaim alatt, ami pedig évekig tartott, ennyi szemléletességet, izgalmas tudományos ismeretet, gondolatébresztő tényt még nem hallottam. Mindent diktafonra rögzítettem, de még véletlenül sem akartam az egészet leírni. Még mit nem! Keljenek útra, csináljanak egy szabad szombatot, vigyék el a családot, barátokat. Azt is hallani fogják, amiről én most írtam. És ezeken kívül még sok-sok érdekességet. Például megtudhatják, hogyan fért bele az igencsak szűkös víztartályba az annak tisztítására kijelölt munkás. Hogy mi a közös ebben az állomásban és a magyar parlament kupolájában. Azt is, hogyan árasztották el elhalt fák gyökerein keresztül az állomást vízzel. És arról is szó lesz, mire szolgáltak az ágyúk az amúgy békésnek tűnő személyszállító hajón, amelynek kormányosa küzdött a farral, mert az áramlatok nem éppen a hátsó fertályon mutatkoztak.
A nagy embereknek, a pénzosztóknak, a döntéshozóknak pedig azt üzenem, véssék fel naplójukba a VBT nevet. Mert kicsiny országunkban nagyon sok olyan ipari műemlék van, amibe érdemes lenne életet lehelni. Talán akkor maga az ország is jobban üzemelne, és teljes gőzzel haladna előre.
fotó: Kalmár Csaba