Ki ne ismerné azt a mondatot, hogy „majd holnap megcsinálom”? Vagy azt, hogy „majd egy óra múlva elkezdem”? És azt, hogy „na, majd jövőre”? Bizonyára sokunkra jellemző az időhúzás, legyen szó bármilyen apró vagy nagy feladatról. De miért csináljuk, és mégis - kinek jó ez?
A halogatás pszichológiája
Halogatni szinte bármit lehet: egy találkozót, a nagytakarítást, határidős projektmunkák elkészítését vagy a futás elkezdését. Sokszor alig néhány perces feladatot is napokon át húzunk, sokkal több energiát felemésztve ezzel, mint magával az elvégzésével.
De miért van így beprogramozva az agyunk?
A válasz erre igen egyszerű: ha valamihez nem fűlik a fogunk, akkor szívesebben választjuk helyette az azonnali örömforrást és kielégülést jelentő tevékenységet. Ez azt jelenti, hogy általában azokat a tevékenységeket húzzuk-halasztjuk, aminek az elkezdéséhez valamiért negatív érzés vagy előítélet kapcsolódik. Mindez általában a kudarctól való félelem, miszerint, ha bele is kezdünk, nem leszünk képesek befejezni vagy minőségileg elvégezni azt. Így azt választjuk, hogy minél később – általában az utolsó pillanatban - nézünk szembe a feladattal, ezzel azonban csak plusz felesleges feszültséget rakunk magunkra.
Az időből való kifutás miatt előfordulhat, hogy valóban nem lesz hibátlan a munkánk, ez azonban ismét az önbizalomhiányunkat erősíti az adott területen.
Ez egy ördögi kör, hiszen így a következő hasonló alkalommal sem fogunk azonnal lelkesedéssel beleugrani a tevékenységbe, az azt megelőző negatív élményeknek köszönhetően.
Az önszabotázs
Létezik egy mélyebb pszichológiai magyarázat is erre a jelenségre: sokszor a halogatás az önszabotázs egy formájaként jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy bár tudjuk, mi kellene ahhoz, hogy elérjük a célunkat, mégse kezdünk neki. Lehet szó akár tanulásról annak érdekében, hogy felvegyenek az egyetemre, vagy egy jelentkezés leadásáról, ami hozzájuttatna bennünket az álommunkánkhoz - képesek lennénk rá, mégsem tesszük.
Ilyenkor félünk attól, hogy valósággá válik mindaz, mit megálmodtunk, miközben belül még nem készültünk fel annak a következményeire és felelősségére. Sokszor elhitetjük magunkkal, hogy a körülmények miatt halogatjuk álmaink beteljesítését, ám ez sok esetben nem igaz. Legtöbbször csak nem merjük meglépni az oda vezető út első lépcsőfokát, mert éppen a sikertől félünk. Ha mélyebben belegondolunk - könnyebb vágyakozni valami után, mint elérni azt.
Mit tehetünk ez ellen?
Az első és legfontosabb feladat, hogy nézzünk magunkba: mitől tartunk? A kudarctól, vagy éppen a túlzott sikertől? Miféle belső feszültségeket idéz elő az előttünk álló feladat?
Ha mindezt letisztáztuk, ideje kisebb részekre bontani a feladatot, akkorákra, melyek elvégzése minimális erőfeszítést igényelnek. Így, bár lassabban lépkedünk, mint eleinte terveztük, de legalább lépkedünk. Hasznos, ha ezeknek a részfeladatoknak határidőket is szabunk, így nem pereghet ki kezeink közül az idő. Éljünk az önreflexió lehetőségével, és figyeljük meg, hogy önbizalmunk egyenes arányban nőni fog az elvégzett teendő mennyiségével. Ha elhisszük, hogy képesek leszünk rá, valójában már képesek is vagyunk – minden fejben dől el, csak rá kell edzeni egy keveset.
fotó: Pixabay
