A vallásos ember számára az élet értelme a természetfeletti valóság méltó elérése. Megfelelni az isteni törvényeknek, az erkölcsi renddel harmónikus örökséget hagyni maga után. Mindazok, akik nem hisznek a metafizikai valóságban, vagy úgy vélik az nem megismerhető, más célt követnek. A földi létezés folyamán számos dolog tűnik kívánatosnak. Az egyik nemesebb vágy a megismerés, a tudás megszerzése. Mivel a körülöttünk létező anyagi világ szinte végtelen titkot rejt, egyetlen emberi élet még a töredékek töredékének elsajátítására sem elegendő. A lehetetlennél azért nincs nagyobb kihívás, mi pedig olyan faj vagyunk, melyet a megoldások kutatása hajt előre!
Miről olvashatnak:
Körülöttünk forgó égbolt
Kozmikus szeszfőzde
Idegen a Naprendszerben – kósza kő, vagy idegenek hírnöke?
A nagy csillagzabáló
Kozmikus lyukak
Milyen nagy a mindenség?
Körülöttünk forgó égbolt
A csillagos ég valószínűleg már primitív őseinkre is nagy hatással volt. Az írott történelem hajnalán, a legelső tudománnyá az égnek megfigyelése lett. Az égitestek mozgása meghatározta a biológiai élet ritmusát, az idő múlását, az évszakok változásához adott útmutatást. A planéták vezették a lelkeket a túlvilágra, a beavatottak számára megmutatták az istenek akaratát. Körülöttünk forgott az égbolt legendákat mesélő vászna, az ember gyanúja pedig csak lassan vált bizonyos tudássá: lehet, hogy több van odafenn, mint elképzeljük! Tudós szemek lencséken keresztül lesték a csillagok mozgását, súlyos gondolatokat és bonyolult képleteket szült az elme és a lúdtoll a pergamenre. Jött Kopernikusz, Galilei, Newton; mire Földünk kezdett szédülni a Nap körül. A galaxisok bizonyos tudása csupán a 20. századra ért be, és fejünk felett terpeszkedő hatalmas csillag-országra ráakasztottuk a görög bölcselőtől eredő Tejút nevet. Csigateste 100 ezer fényévnyi szélességgel bír, és közvetlen szomszédságában ötven másikat jegyzett fel az asztronómia. Leges-legközelebbi az Androméda, melyet a Tejút egyik nyúlványából szemlélünk – természetesen csak megfelelő eszközökön keresztül. (a fény sebessége 300 ezer kilométert tesz meg egyetlen másodperc alatt. Ennél nagyobb sebesség a világegyetemben nincs – bár elméletben a gyorsabb utazásnak előfordulhatnak alternatívái!)
Az alábbiakban néhány elképesztő, meglepő – időnként félelmetes felfedezéssel kívánjuk megismertetni az olvasót.
Kozmikus szeszfőzde
A világűrben mindenféle összetevőjű és halmazállapotú képződmény megfigyelhető. Így óriási gázfelhők is, melyek mérete és kiterjedése szinte felfoghatatlan. A Saggitarius B2 jelzésű, hárommillió nap tömegével egyenlő köd 150 fényévnyi szélességgel bír, és kb. 390 fényévnyire terpeszkedik a Tejút középpontjától – tőlünk mintegy 25 ezernyi távolságra. Érdekessége, hogy jelentős mértékű CH2OHCHO (glikolaldehid) és HOCH2CH2OH (etilén glikol) molekulát tartalmaz – egyszerűen és magyarul, szeszt! Ha megfelelő technológiával rendelkeznénk az utazáshoz és a kitermeléshez, sok száztrillió liternyi alkoholos italt készíthetnénk belőle!
Az emberiség egészének megmérgezéséhez elegendő részegítőszer illúzióján kívül, a Saggitarius B2 jelentősége sokkal nagyobb. Ez annak köszönhető, hogy a glikolaldehid cukoralapú molekulái képesek reakcióra lépni a propenal nevű aldehiddel, így ribózt alkotva az RNA építőelemévé válhat. Ez tehát azt is jelenti, hogy a kozmoszban egy olyan felhő lebeg, melynek alkotóeleme a Földön ismert biológiai élet egyik építőeleme lehet.
A felhőt tüzetesen egy kínai csillagászokból álló csapat tanulmányozta, 2016-ban. Eszközük a Shanghai Tianma 65 jelzésű rádióteleszkóp volt, melynek csatolt számítógépe képes volt az anyagok elemzésére. (phys.org)
Idegen a Naprendszerben – kósza kő, vagy idegen hírnök?
A világűr irdatlan dimenziói az emberi értelem számára alig felfoghatók. Ezért azt is hihetnénk, hogy naprendszerünket keresztül-kasul szelik a messziről érkező égi vándorok. Ez azonban nem így van, hiszen a Nap és bolygóinak közössége is olyan hatalmas térben járja örök táncát, hogy az esetleges idegen látogatók még határai előtt fennakadnak ilyen-olyan akadályokon. Amelyek nem, azok elsuhannak a naprendszer külső térségeit érintve – ezek mostanáig a technológia számára láthatatlanok voltak. Az első ismert és jegyzékbe vett csillagászati test, mely keresztülvágott „udvarunkon” az Oumuamua nevet kapta a Hawaii területén lesben álló felfedezőktől. A szó jelentése „hírnök, aki messziről elsőként érkezett.” Hivatalosan természetesen egy sokkal kevésbé izgalmas jelölést kapott: az asztronómusok 1I/2017 U1-ként iktatták rendszerbe. Felfedezésére 2017. október 19-én került sor – tudhatjuk meg a NASA weboldaláról.
Először aszteroidának gondolták, ami 87, 3 km/s sebességgel száguldott el központi csillagunk mellett. Mivel azonban enyhén gyorsulni kezdett, üstökössé minősítették. Teste 400 méter és legalább tízszer olyan hosszú, mint széles. Röptében megfordul saját tengelye körül, ami hét és fél órát vesz igénybe. Alakja, viselkedése és fényének változó élénksége szokatlannak számít. Színe vöröses, ami a tudósok szerint annak köszönhető, hogy a kozmikus sugarak már több százmillió éve bombázhatják a testét. Összetétele fém és kő, hiányában jégnek és víznek – ami a kométák esetében természetesnek számít. Naprendszerünket 2019-ben hagyta el, és a Pegazus csillagkép felé vette útját. Hozzánk a Vega csillag irányából érkezett, ám számítások szerint kiindulási pontja jóval messzebb lehetett.
Bizonyára a mai napig vannak olyanok, akiknek meggyőződése az, hogy az Oumuamua egy idegen civilizáció álcázott, vagy működésképtelenné vált felfedezője. A lehetőség szakemberek fejében is megfordult, mivel az égitest láthatóan ok nélkül növelte sebességét. Ez nem szokatlan azon üstökösök esetében, melyek elegendő jéggel rendelkeznek: a hőforrások közelében e szilárd víz, gőzzé válik és rakétaként tolja tovább az utazót. Oumuamua azonban ilyen tolóerővel nem rendelkezik – legalábbis látható kóma formájában nem! – írja a tudományos magazin.
A nagy csillagzabáló
A csillagászok úgy vélik, hogy minden galaxis központjában van egy hatalmas fekete lyuk, mely a hasonló jelenségekhez képest is gigászi. Ami a Tejútrendszer közepében forgatja az anyagot, Saggitarius A* néven létezik. Csillag-életében akkora volt, mint a Nap, de több milliószor nehezebb. Életkora 13 milliárd év lehet. Bár a fekete lyukak bajnoka, a kutatók felfedezték, hogy még ez is eltörpül az ultramasszívként emlegetettek mellett, melyek megfigyelését, valamelyest a James Webb teleszkóp tette lehetővé. Ezek optikai megfigyelése értelemszerűen lehetetlen, viszont a környezetükre tett drámai hatás alapján számos jellemzőjük meghatározható. Ilyen például a 18 milliárd fényévnyire „ténykedő” Ton 618, melynek tömege 66 milliószorosa a Napnak, és negyvenszer szélesebb, mint a Neptunusz és a csillagunk közötti távolság.
Az elmélet szerint, fekete lyukak bármilyen méretben létezhetnek – ez a keletkezésük idejének függvénye, és hogy mennyi anyagot voltak képesek elnyelni. Beszélhetünk atomnyiról, városméretűről – és mint látjuk – rémísztő galaktikus behemótokról is! Az új Webb teleszkóp egyre mélyebb betekintést enged a világegyetem múltjába. Így olyan fekete lyukak is képbe kerülnek, melyek éppen akkorák, mint a körülöttük keringő galaxis! (a BBC weboldalának anyaga.)
Kozmikus lyukak
Odakint nem csupán mindent elnyelő fekete lyukak léteznek, hanem egyszerűen csak üres területek – űrbuborékok az űrben! Sőt, a világegyetem 80%-át mélysötét területek alkotják – hasonlítanak a lyukakhoz a sajtban! Igazság szerint a Tejút is egy ilyenben jött létre – a csillagászok ezt KBC Void (üresség) néven említik. Ennél azonban sokkal nagyobb a Boötes Üresség, mely 330 millió fényév szélességével az általunk ismert legnagyobb. Más körülmények között egy hasonló kiterjedésű térben legalább két ezer csillag-halmaz fordul elő, itt azonban csak hatvanat találunk.
Az ürességek keletkezésének oka az, hogy kezdetben az univerzum egyes részei sűrűbbek voltak, mint mások. Ezek gyorsabbak összeomlottak önmaguk tömege alatt, majd egyre több anyagok vonzottak el máshonnan. Ebből az anyagból keletkeztek a galaxisok, a helyét pedig buborékok vették át. Az univerzum „állaga” tehát bizonyos szempontból szivacsosnak mondható. A kisebb ürességek olykor összeolvadtak, nagyobbakat alkotva – ezeket szálakhoz hasonló sűrűbb „fonalak” kötik össze. A „fonalak” több hőt adnak le, ezért arányosan magasabb hőmérsékletet sugároznak, mint az üres terek – térünk vissza ismét a brit televízió oldalához.
A Boötes Ürességet 1981-ben fedezte fel az amerikai Robert Kirshner, a Michigan Egyetem munkatársa. Mindezt a vörös fény eltolódásának rendellenességeit észlelve, miközben a világegyetem háromdimenziós feltérképezésén dolgozott.
Milyen nagy a mindenség?
Mai technológiánkkal képesek vagyunk elég távolra látni, és időben is visszatérni az Ősrobbanás utáni kezdeti időbe – legalábbis a fény terjedésének sebességét figyelembe véve. A 2013-ban felállított térkép szerint, az univerzum 13,8 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, azóta tágul. Ez azt jelenti, hogy tudósaink 13,8 milliárd fényévnyi távolságra képesek ellátni. Az adat meghatározza azt a kört is, melynek középpontjából a létező világ minden irányban tanulmányozható. Ha tehát egy középpontból minden irányba 13,8 milliárd fényévnyi sugárban vagyunk képesek tekintetünket összpontosítani, akkor az elvárások szerint, e körnek 28 milliárd fényévnyi átmérővel kellene rendelkeznie. Tény azonban, hogy ez valójában sokkal szélesebb – 92 milliárd fényév –, hiszen a mindenség az Ősrobbanástól kezdve tágul. E tágulás azonban a tapasztalatok szerint nem mindenütt történik egyforma intenzitással.
Az univerzum nagyságának számítására a tudósok többféle módszert alkalmaznak. Ezek összességének figyelembevételével, oxfordi kutatók egy csoportja, bonyolult számítások után arra a következtetésre jutottak, hogy a világegyetem kétszázötvenszer nagyobb annál, ami számunkra megfigyelhető: hét trillió fényév. Korábbi feltételezések szerint, alakját gömbnek, nyeregszerűen görbülőnek, vagy laposnak képzelték el. A jelenlegi megegyezés szerint, az univerzum, nagyon kis hibaszázalékkal laposnak tekintendő, mely nem hajlik semerre sem. Mindezt a space.com oldalról olvassuk.
fotó: pixabay.com, wikipedia, facebook
