Férfi bajtársaimhoz fordulok. Előfordult-e már, hogy annyi minden kavargott a fejükben – a sok tennivaló, határidők, őrjöngő főnökök, nem törődöm beosztottak, kérdések, melyekre csak nem érkeznek válaszok, elmaradt szállítások, sosem volt rendelések, valami kattog az autóban, magától kikapcsol a telefon, lefagy az önkiszolgáló kassza a Lidlben – hogy valamiért egész egyszerűen megfeledkeztek párjuk, kedvesük, barátnőjük, társuk, feleségük vagy éppenséggel csak az egyébként fontos jelzővel illetett nőismerősük szülinapjáról, névnapjáról, esetleg elfeledkeztek a házassági évfordulóról, az első csók, első találkozás napjáról, vagy akár csak megemlíteni, megdicsérni, elismerően csettinteni az új frizura, cipő, táska, kendő, ruha, kabát, smink láttán? Ha voltak már ilyen áldatlan helyzetben, azzal is tisztában vannak, hogy agyuk képes elképesztő sebesen reagálni, azonnali kritikus helyzetelemzést végezni, és szinte másodpercek alatt felállítani a diagnózist, három-négy megoldási javaslattal. Ha már ez a kellemetlen helyzet előállt: elfelejtődött, aminek nem lett volna szabad, nem mondatott ki, aminek muszáj lett volna, és emiatt tapinthatóvá lett a feszültség, nem szabad kicsinyesnek lenni! Egy picit olyan dolog ez, mint a pár centért meg nem váltott parkolójegy, esetleg autópálya matrica. Ha az ember ilyen téren nem elég figyelmes, meg kell, hogy fizesse gazdagon a tanulópénzt. Mindez egy hétköznapi kora reggelen jutott eszembe, amikor Pozsonyban, az autópálya melletti egyik benzinkút parkolójában várakoztam, és tátott szájjal bámultam magam előtt egy rendkívül takaros virágcsokor-automatát. Minden időben, minden alkalomra – lehetne akár ez is a szlogenje. Vagy talán inkább az, hogy illatos mentőöv nem csóróknak. Bár, ki tudja! A családi béke még csóróból is tud iparmágnást kreálni. A legolcsóbb automatás csokor 29, a legdrágább 69 euró. Ne legyünk kicsinyesek: a nő, bocsánat: A NŐ ennél sokkal többet is megér nekünk. Akár bevalljuk, akár nem!
Azért érdemes régi időkkel foglalkozó regényeket olvasni, filmeket nézni, akár néha-néha elbolyongani egy-egy múzeum érdekesebb kiállításában, hogy láthassuk, tudhassuk, honnan jutottunk ide. Ennek a mondatnak most határozottan pejoratív felhangja van. Mi tagadás: kissé sajnálkozva gondolok a régi szép időkre, amikor oly sok lehetőség közül választhatott a teremtés koronája, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy elültesse a bogarat a fülben, hogy hódítson, nyomot hagyjon, hiányt teremtsen. Ma meg? Bolondnak nézik és kinevetik, ha színesebb, kreatívabb, egyénibb és érdekesebb húrokat pendít meg. Vagy egyszerűen meg sem értik, így aztán nem is foglalkoznak vele. De nem rohanok ennyire előre. Az a tervem, hogy eljutok trubadúrlírától a padlizsános emoji-ig. Nagy léptekkel, de nem rohanva. Hátha vannak még, akiket inspirálni lehet, hátha vannak még, akik inspirálódnának. Hátha vannak még, akik csábítanának, hátha vannak még, akik csábulnának.
Miről olvashatnak a cikkben?
Üdvözlet a bokavillantós időkből!
Hogyan tudnék élni nélküled?
A billogtól a padlizsán emoji-ig
Üdvözlet a bokavillantós időkből!
Távol álljon tőlem, hogy visszamenjek időben egészen az ősemberig. Leginkább azért nem, mert épp a különbségeket szeretném bemutatni, ami a korokon átívelő udvarlásról szól, nem pedig azt a helyzetet, amikor elég volt egy vakkantás, hogy ősember és ősasszony eltűnjenek néhány heves percre a barlangban. És már csak azért sem, mivel – akár tetszik, akár nem – az ősember nő-megszerzési szokásai feltűnően sok mindenben hasonlítanak a mai szokásokhoz. No duma, no flanc.
Úgy döntöttem, csak a 18-19. századig megyek vissza. Azokba az időkbe, amikor a hölgyek hatalmas, habos és tömött ruhákat hordtak, seperték vele az utca kövét, s melyben dekoltázsuk rendre láthatóvá, bámulhatóvá vált, épp ezért gyorsan érdektelenség lett a jussa. Nem úgy a boka! A terjedelmes uszályok szinte soha nem hagyták villanni a hófehér lábacskákat, csak egy-egy hintó magasabb lépcsője, esetleg a ló nyergébe beakadt fodor, ami későn esett viselője után, ha ő épp leszállt. Azokba az időkbe kalauzolom most magunkat, amikor a fiatalok szintén voltak kamaszok és tinédzserek, csak még nem úgy hívták őket. A szebbik nemet eladósorba került lányoknak, a férfiakat pedig kérőknek. Azokba az időkbe tekintünk be, amikor a hölgyek repülősót hordtak maguknál kis szelencében, hogy ha közelükbe került a lopva szemmel tartott férfiú, uram bocsá', akár meg is szólította, bókot is röppentett felé, legyen, ami a titkolt imádat sokkjából magához térítse. Azokba az időkbe, amikor a férfiak valóban készek voltak meghalni a szerelemért, párbajra mentek minden egyes kétes szóért, és a hölgyeknek a becsülete és az erényei voltak a legfontosabb értékek a világon. (Ahogyan azt már a történelemből és az irodalomból tudjuk, hatalmas szakadék feszült azt úri és a paraszti világ között. Utóbbinál a bokavillantás teljesen hétköznapi volt, sőt a combok felső-belső részének látványa sem ment meglepetésszámba. De szerelembe esni mindkét társadalmi osztályban lehetett.) Ebből az időszakból származik a „széptevés” szavunk. Mert a férfinak össze kellett szednie minden tudományát: ha bírta ihlettel, maga írta szerelmes sorait, s hintette parfümmel pennája tintáját. Ha ehhez mégsem volt eléggé művész, hát segítségül hívta a trubadúrokat, pengettetett lantot, daloltatott, s igyekezett önmagát a legjobb színben feltüntetni – az apa előtt. Mert bizony azokban az időkben, amikor elejtett félszavakkal, a természetből vett megannyi társítással (szemek kékjét az éghez, vállak fehérségét a tejhez, ajkak pirosságát a cseresznyéhez, derék karcsúságát a darázshoz, hangot a csengőhöz volt szokás hasonlítani), a valós szándék – a házasságra lépés, a családalapítás, az asszonnyá tevés – bölcs elhallgatásával udvaroltak az uracskák választott hölgyeiknek, akkor nem volt elég megnyerni Marit a bálra! Kellett hozzá az apa is, csókra és parolára!
Hogyan tudnék élni nélküled?
Ugrunk egy nagyot az időben. Abba a korba, amikor a nyár elképzelhetetlen volt táborok nélkül. Építőtáborok meg úttörőtáborok, művészeti meg a SZOT-üdülők diszkrét bája. Az előző rendszer, az 1950-1999 közötti időszak a zene, a lázadás, az út- és szerelemkeresés időszaka volt. Ott volt a mindenkori idol: a fürtös hajú lebarnult srác, aki a nyáresti tábortűznél gitárt pengetett. Megannyi film feldolgozta ezt a jelenetet: csillogó szemű lányok, akik nyelvükkel nedvesítik alsó ajkukat, hogy a tűz narancs lángja tündöklővé, ellenállhatatlanná varázsolja.
A falusi kultúrházak táncos estjei, a zsúfolt diszkók, ahol egymást váltotta a beat meg a rock and roll, és az összebújásra ácsingozók nagy kedvencei, a balladák, amire lehetett lassúzni, összebújva, összebúgva. A rongylábúak – mindkét nemben – hősei és vágyott alakjai voltak a táncparketteknek. Már nem kellett a szó: elég volt pár húr a gitáron, bajusz alatt eldörmögött pár sor Demjéntől, az LGT-től meg a Bonanzától meg némi ritmusérzék.
A gitárt aztán némileg felváltotta a vállon hordott magnó, és eljött az újabb szerelmi vallomások ideje: a másolt kazetták, a bakelit borítójának sarkára vésett szerelmi vallomások. „Jó vagy nálam!” – mondta a Kenguru, és nem is kellett több szó ennél. Persze a szavak szerelem-közvetítése, a széptevés nem szűnt meg, csak átalakult. Emlékezzünk csak korabeli filmekre, akár a korszakkal foglalkozó dokumentarista alkotásokkal: az értelmiségi romantika fényt gyújtott az éjszakában! Főként az egyetemi körökben a lányok itták az olvasott fiúk minden szavát. Érzékenynek és lenyűgözőnek tartották őket, elvarázsolt tekintettel hallgatták néha teljesen nyakatekert filozófiai kicsapongásaikat. Szerelmes levelek tonnáit szállították a postások, és egy-egy ismertebb költőtől származó idézet olyan kapukat nyitott meg, melyek csak a legmerészebb vágyakban, álmokban szerepeltek.
Ebben a korszakban már erős fordulat volt tapasztalható: nem volt már egyértelmű és elvárt, hogy az első lépéseket a férfiak tegyék meg. Az osztálykirándulások, sítáborok táptalajai voltak a bimbózó szerelmeknek, pislákoló romantikának, észveszejtő szenvedélynek. A hálótermek közötti falhoz lapulások, a nevetésbe fulladó sugdolózások, az ablakok alatti settenkedések, a kedvenc fa, aminek vetheti hátát a lány, és ráfogva a pillanat izgalmára, a lebukástól való félelemre, az óra másodpercmutatójának sürgető kattogására, sutba dobja a kötelező köröket, hogy másnap pirulva-boldogan számolhasson be barátnőinek az első csók borzongatásáról.
A cél is változott: a randi a randiért volt, nem feltétlenül házassági szándékkal, elköteleződési akarattal. Az udvarlás a kalandozások korát hozta el, és – nem kell kertelni – sok esetben inkább incselkedés lett.
A billogtól a padlizsán emoji-ig
Látták már azt a képet az interneten, ahol egy izmos, széles férfikaron válltól csuklóig szívbe foglalt női nevek szerepelnek, áthúzva? Éva (áthúzva), Mari (áthúzva), Kati, Erzsi, Irén... mind-mind áthúzva, majd a csukló legalján Ildikó (vagy bármilyen más név) áthúzás nélkül. Igen, a tetoválás már régóta izgalmas táptalaja a szerelmi vallomásnak. Izgalmát elsősorban az adja, hogy az ember – miközben magára varrat kreálmányokat – nem látja, nem tudja a jövőt, és bizony előfordulhat, hogy idővel Mariból Kati lesz, vagy fordítva. A szerelem-közvetítés, a széptevés, az udvarlás azonban nem ismer határokat! Hallottak már Pete Davidsonról? Kim Kardashian (valóság show és felnőttfilmes celeb) egykori párja, aki úgy hirdette érzelmeit Kim felé, hogy billogot égetett a bőrébe. Mert a tetoválás eltávolítása manapság már nem ügy, ám a billog tulajdonképpen egy bőrbe égetett jel, mely eleinte csúnya sebbel, később hegedés nyomaival jár. Jó-jó, mondhatnánk, hogy ügyes plasztikai sebész ezt is el tudja távolítani, de higgyék el, ez manapság a csúcspont.
S hogy mi a helyzet 2025-ben a szélben szépen és szédítően szavalt szerelemes szavakkal, szenvedélyek szentélyével, széptevéssel, szép szemek szívet szomorító szonettjével? Hát, kérem, a levélpapírnak annyi. A szerelmes párokat ábrázoló üdvölőkártyák csak alig egy-két évvel élték túl az egyébként már színezett, formázott és illatosított papír alapú, szerelmi vallomásoknak táptalajul szolgáló levélpapírt. Ha most arra gondolnak, azt írom, felváltotta ezeket az email meg az sms meg a messenger, tévednek. Mert ezek is már őskövületnek számítanak. A szavaknak annyi meg a jól kiművelt udvarlásnak is (Emlékeznek még az ősemberes bekezdésre? A semmi szó, semmi cicó, semmi flancra?) Az egykori nagy szavakat, az ablakok alatt adott szerenádokat, a klasszikus művekbe foglalt szerelmi rímeket, a tábortüzek gitárpengetése közben mormolt csábításokat, akár a felkéréseket tangóra, felváltották az emojik. Aprócska digitális jelecskék, amivel fel lehet írni filmcímet, ételreceptet és érzelmeket egyaránt. Bár az érzelmek manapság már luxusnak számítanak, így inkább csak ajánlattételek. Te+én+autó+hátsó ülés+boldogság+édes álom.
És akkor most elérkeztünk végre a padlizsánhoz. Ne küldjék e látványos zöldség-emojit senkinek! Feltéve, hogy nem szeretnének zaklatási botrányba vagy éppen őrült kalandba bonyolódni. Mert a padlizsán manapság már csak a főzőműsorokban és a boltok polcain jelenti azt, ami. A digitális udvarlásban egészen mást jelent, úgyhogy, ha már terményt küldenének, válasszák a jó, öreg, megbízható krumplit. Nem jelent semmit, és még akár udvarolni is lehet vele: egy téli estén a héjában sült krumpli közös fújása és falatozása szép szerelem kezdete lehet!
fotó: Kalmár Csaba, pixabay, pinterest
