Ha emlékezetem nem csak, a Móriczon volt a Turul bolt. Bármikor megfordultam ott, eszembe jutott, olyan ez mint a magyarság történelmi viharainak, örömeinek, bánatainak, boldogságának, reményvesztettségének kelléktára. Volt ott minden: nemzeti-, angyalkás-koronás-, Nagy-Magyarországos-, hímzett helységneves-, nem! nem! soha!-s, árpádsávos-, turulmadaras- meg kerecsensólymos zászló; ugyanezen motívumokkal ellátott pólók, pulcsik, sapkák, kendők és sálak. Voltak díszesebb ruhadarabok is: bocskaik meg attilák, hímzett mellények és galléros ingek. Voltak felvarrók, kitűzők minden formában és színben, könyvek, színes kiadványok, zenei cédék, ékszerek meg rovásírás ábécék. Egymásnak adtuk a kilincset: mindig kellett egy ereklye, amivel büszkélkedni lehetett, amit tényleg megbámultak a többiek. Mára ez a bolt eltűnt, helyét talán egy gyrosos vette át. Pesten már csak egy hasonló van talán, a Szkíta, nem messze az Astoriától. Más is változott: az árpádsáv nem kívánatos besorolást kapott, egybemosták a volt tévészékházat megtámadókkal, rendbontó jelkép lett. A nemzeti zászlót fideszesnek kiáltották ki, a Kárpátia zenekart pejoratív megfogalmazásban hangulatkeltőnek, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomról pedig csak elhagyatott helyeken, messze minden technikai vívmánytól lehet csak suttogva beszélni. Komárom pedig, melynek városi rangját még IV. Béla adományozta; Komárom, mely ellenállt a tatárnak, harccal bevehetetlen volt az oroszok segítette osztráknak; Komárom, mely megannyi jeles személyiséget, nagyságot, büszkeséget ajándékozott a nemzetnek, Európának, a világnak; Komárom, melynek szépséges Erzsébet hídján végiglovagolt ezernyi torok üdvözlő éljenzése között Horthy Miklós kormányzó, hogy elmondja, a dicső város ismét hazatért... nos, ez a Komárom mára sok-sok magyarajkú lakója napi szavajárásában „szlovák Komárom” vagy „Kománo”. S ha valaki esetleg ferde szemmel néz rájuk emiatt, mutatják a táblát meg a hivatalos dokumentumokat, és pökhendik köpködik a szavakat kifelé: mit kell itt magyarkodni? Annak az ideje már rég lejárt!
Miről olvashatnak a cikkben?
Ablonczy Balázzsal kikötött Komáromban
Trianon-élmények Erdélyben és a Felvidéken
Békeszerződéses toplista
Ott volt-e Magyarország a sírját megásók temetésén?
Trianon-emlékezet 2025-ben
Történészek egymás közt. Balra Ablonczy Balázs, jobbra Bödők Gergely. Forrás: Kalmár Csaba
Ablonczy Balázzsal kikötött Komáromban
A Kikötő – Polgári szalon immár hetedik éve igyekszik rendkívül színes palettával szolgálni az értékes beszélgetéseket, remek gondolatokat, meghökkentő történeteket, példás életutakat kedvelő komáromi közönség kedvében járni. A szalon házigazdája, Bödők Gergely történész, aki maga is felvidéki származású, a komáromi Selye János Gimnáziumban érettségizett, majd tanulmányai, később munkája, családja miatt Budapestre került, ma is ott él. De szívügye Komárom, a komáromi régió, illetve az, hogy az általa szervezett estekkel szolgálni tudjon a városnak, melytől oly sokat kapott. A Kikötőt 2018 októberében kezdte, első vendége Ablonczy Balázs történész, habilitált egyetemi docens volt. Majd hét évvel később, 2025. június 19-én, amikor a Kikötő a nagy nyári szünet előtti utolsó estjére invitálta az érdeklődőket, ismét Ablonczy Balázs neve tűnt fel a plakátokon. A téma húsbavágó: 105 évvel a szégyenteljes, gyilkos, sorsokat, jeleneket és jövőket tönkretevő döntés, a trianoni békediktátum aláírása után a Selye János Gimnázium aulájának színpadán ülő két történész azt fejtegette, volt-e bármilyen esélye is Magyarországnak (az idő távlatából) megúszni, de legalábbis kisebb veszteségekkel elszenvedni az I. világháború lezárását?
Trianon-élmények Erdélyben és a Felvidéken
„Édesapám, Ablonczy László 1991-1999 között a Nemzeti Színház igazgatója volt, jó néhány kiváló, baráti kapcsolattal Erdélyben. Nem volt olyan év, hogy ne mentünk volna, akár többször is. Sütő Andrással állandóan kapcsolatban állt, gyakran az én, az ártatlan gyermek hátizsákjában rejtettek olyan írásokat, feljegyzéseket, melyeket egymásnak küldtek, s melyért a román államhatalom súlyosan megbüntette volna őket. És éppen ott, Erdélyben volt az első, mondhatni Trianon-élményem. Valahol a Mezőségben voltunk, este volt, és egy vasúti átkelő sorompójánál várakoztunk. Egészen közel volt hozzánk az állomásépület, és már gyermekfejjel is megrökönyödve láttam, hogy az egyébként színmagyar település neve csak románul van kiírva. Emlékszem, konkrétan dühöt éreztem ennek kapcsán. Aztán gyorsan megtanultam, hogyan kell okosan viselkedni: sosem szabadott sokat beszélni, néha csak félszavakat mondtunk, azt is ködösítve. Telefonban teljes név sosem hangzott el. Így volt biztonságos, mindamellett ez azonban merőben növelte bennem az igazságtalanság érzését”
– mesélte kora gyermekkori élményeit Ablonczy Balázs, majd hozzátette, a Felvidéken még kellemetlenebb történettel kellett szembesülnie. Ekkor ráadásul nem volt egyedül: egyetemistaként füleki iskolásokat táboroztattak, egy olyan szlovákiai városban, mely a történelem során egyébként ezernyi szállal kapcsolódott a magyarsághoz.
„1995-ben történt, Selmecbányán. A vasútállomáson várakoztunk az autóbuszra, és egymás között – egészen természetesen – magyarul beszélgettünk. Akinek már fakóbbak lennének az emlékei erről az időszakról, felelevenítem, hogy a Mečiar-éra kellős közepén voltunk. Egy egyébként eléggé jelentéktelen testfelépítésű, láthatóan és érezhetően részeg férfi belénk kötött, és tettlegességig vitte a dolgot: bennünket, felnőtteket kezdett inzultálni, elcsattant részéről egy-két pofon is. Az, hogy valakinek bántotta az idegrendszerét, hogy magyar szót hall, valamint, hogy az alkohol ilyen befolyásoló erővel bírt felette, igazából nem volt meglepő. Ami azonban már sokkal inkább, hogy voltak ott még rajtunk kívül vagy húszan: helyiek, akik végignézték a jelenetet, ám semmit nem tettek vagy szóltak. A beérkező autóbusz, illetve a sofőr jelenléte vetett aztán véget az egésznek.”
Békeszerződéses toplista
A Kikötő – Polgári szalon házigazdája szakmailag és emberileg is kíváncsi volt, vajon tényleg csak az állt-e a magyarokra erőltetett példátlanul szigorú és igazságtalan békediktátum hátterében, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elvesztette az I. világháborút, és megtorlás gyanánt ekképpen reagáltak a nagyhatalmak. A kérdés húsba vágó, mivel a válasz sokkal összetettebb egy egyszerű igennél vagy nemnél.
„Ha toplistában gondolkodunk, akkor a legelső helyre a nagyhatalmak stratégiai érdekeit kell tennünk. Még ha nem is voltak egyértelmű utalások vagy a megszüntetését, felbomlását szorgalmazó mozgások az I. világháború előtt, több nagyhatalomnak már szúrta a szemét a monarchia, mely például gazdaságilag már nem mindig tudott lépést tartani más országokkal. A világháború kimenetele tulajdonképpen aranytálcán szolgáltatta a győztes országoknak az egy ideje már fontolgatott megoldást.
Második helyre a területi követeléseket tenném, de szorosan a nyomában megjelenik a nemzetiségek elszakadási vágya. Kifejezetten nagy befolyásoló ereje volt Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjának, melyet 1918. január 8-án mondott el az amerikai kongresszusban. Ez a beszéd meghatározó jelentőségű volt az első világháború utáni békerendezés szempontjából, nagy hatással volt Európa jövőjére, különösen a Habsburg Birodalom és más közép-európai birodalmak nemzetiségeire. E híres beszéd 10 pontja így szól: »A népeknek, amelyek most az Osztrák-Magyar Monarchia alatt élnek, biztosítani kell a legszabadabb lehetőséget az autonóm fejlődésre.« Ez a mondat a nemzetiségek önrendelkezési jogát vetítette előre, többen Amerika egyértelmű támogatását vélték belőle kihallani. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a Trianonban szintén megjelent csehszlovák békedelegáció mindenképpen határfolyót akart magának, melyet a döntéshozók a Duna-Dráva szakasszal oldottak meg, ezáltal a csehszlovákok egy másik régi álma is teljesült: a Duna által kijáratuk lett a tengerre.
Az, hogy a nemzetiségek olyan nagy arányban szabadulni akartak a monarchia béklyóitól, nagy részben annak is betudható volt, hogy 1867-től a magyar politikai nemzet hegemóniát akart. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy paraszt lehetett bárki, bármilyen nemzetiségből származott is. Aki azonban emelkedni akart a társadalmi ranglétrán, okvetlenül magyarrá kellett válnia. Erdélyben ez talán nem is látszódott meg olyan nagyon, mint a Felvidéken: míg 1880-ban ezernél is jóval több szlovák tanítási nyelvű iskola működött, 1912-ben a számuk alig érte el az 500-at. A nemzeti szuverenitási törekvés rendkívüli dinamikája hát – utólag rátekintve – gyújtóbombaként robbant a békediktátumot kidolgozók íróasztalán”
– mutatott rá a történész azokra a sarkalatos pontokra, melyek sokkolták a magyarságot, gyászleplet húztak a megcsonkított országra, s azok elszakított területeire.
Ott volt-e Magyarország a sírját megásók temetésén?
Ablonczy Balázs előbb 2010-ben, majd 2022-ben is írt könyvet, melyekben a Trianon-legendákkal foglalkozik. Azért legendáknak nevezte e történeteket, mert bár nem szentekről szólnak, viszont ugyanúgy megvan bennük a valóságba kapaszkodó szál. Az egyik ilyen a hírhedt Apponyi-beszéd, ami a valóságban sosem hangzott el. Az internetes videómegosztókon fent a teljes védőbeszéd, meg lehet hallgatni és hallani, mit mondott a gróf és mit nem. Az elkeseredett, megalázott nemzet fiai azonban – talán fájdalmukban, talán bosszújukat előrevetítendő – olyan szavakat adtak Apponyi Albert szájába, melyek ott sosem voltak.
„Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek itt most megásták Magyarország sírját.”
Nemcsak az el nem hangzott beszéd-részletet említette Ablonczy Balázs, hanem egy kiváló, hazafias, már-már forradalmi vers, az Üzenet Erdélyből című költemény szerzőjét, Tábori Piroskát is. Őt a népnyelv (vagy bármi más) átnevezte Kárpáti Piroskára, és Aradon kivégeztette rímbe foglalt gondolatai miatt. A valóságban a költemény tényleg megszületett Tábori Piroska tollából, ám emiatt semmilyen atrocitás nem érte.
Trianon-emlékezet 2025-ben
A két világháború között Magyarország eléggé dinamikusan, mondhatni gyorsan talpra állt, és – átvitt értelemben – kézen fogta a trianoni döntéssel más országokhoz csatolt területetek magyarságát. A második világháború után, a szovjet megszállás alatt, illetve a rendszerváltozásig nem igazán lehetett beszélni erről a témáról. 1989 után ez is felszabadult, a települések ontották magukból a – legtöbbször – Nagy-Magyarországot formáló emlékműveket, szobrokat, történelmi emlékhelyeket. Aztán ez valahogy lecsengett: egyre kevesebb szó esik, egyre kevesebben foglalkoznak Trianon témájával. Miért?
„Szerény meglátásom szerint az egyik fő ok, hogy az új generációk, a mai fiatalok, gyerekek nem találják meg azoknak a hősöknek a személyiségét, akikkel azonosulni tudnának. Mert minden bizonnyal sok hőst termeltek a csaták a harctereken, akár a döntéshozók irodáiban, viszont manapság ennél sokkal puritánabb személyiségek kellenek. Ha egyszer forgatnék egy Trianon-filmet, én a hétköznapi hősöknek állítanék emléket. Ápolónőknek, tanítóknak, papoknak. Akik megélték a hétköznapokat megannyi kihívásukkal együtt, de mindig elég erősek voltak és maradtak, hogy tegyenek másokért is, mert így diktálta a lelkiismeretük. Ideje lenne, hogy Trianon emléke új hősöket teremtsen, hogy ne merüljön feledésbe az, amire mindig emlékeznünk kell!”
fotó: Kalmár Csaba, wikipédia
