Lehet, mindnyájan ismerünk olyan embert, akit minden kritika megráz. Egy rosszalló megjegyzés órákra elkíséri, egy bántó mondat napokra beköltözik a gondolataiba. Újra meg újra végiggondolja, mit kellett volna mondania, hogyan kellett volna magyarázatot adnia erre meg erre a helyzetre. De talán közülünk is sokan magunkra ismerhetünk ezekben az emberekben. Amikor nagyon függünk a külső megerősítéstől, könnyen úgy halljuk a kritikát, mintha egész személyünkről mondanának ítéletet. Az „ezt elrontottad” észrevételből belül már az lesz: „nem vagy elég jó”. Ilyenkor egyetlen mondat korábbi megszégyenítések, elutasítások emlékét is felidézheti. A jelenlegi megjegyzéshez hozzáadódik mindaz, amit régebbről hordozunk.
Epiktétosz egyik gondolatát szabadon alkalmazva:
„Nem a dolgok zaklatják fel az embereket, hanem a róluk alkotott ítéleteik.”
Ez a felismerés a kritikához való viszonyunkban is segíthet. A bántó mondat fájhat, de nem kell automatikusan igazságként elfogadnunk. Érdemes megvizsgálni, van-e benne valami konkrét, amiből tanulhatunk. Egy hibánkat elismerhetjük anélkül, hogy közben önmagunk értékét is kétségbe vonnánk. Attól, hogy valamiben tévedtünk, még nem válik tévedéssé mindaz, amit képviselünk.
A közösségi oldalakon különösen könnyű elveszíteni ezt az arányérzéket. Valaki leír néhány odavetett szót, majd továbbgörget; akinek szánta, az talán napokig is ezen rágódik. Egy fényképből jellemet, egy mondatból életutat, egy hibából teljes személyiséget ítélnek meg. A „fotelharcos” kényelmes helyzetből osztja az ítéleteket: nem kell jelen lennie ott, ahol dönteni, dolgozni, felelősséget vállalni kell. A képernyő mögül könnyebb megfeledkezni arról, hogy a másik oldalon is ember ül. A hozzászólás magabiztossága azonban nem azonos a hozzáértéssel, és a gúnyos mondatra érkező sok kedvelés sem teszi igazabbá azt.
A kritika ráadásul arról is árulkodhat, aki megfogalmazza. Előfordul, hogy valaki a saját elégedetlenségét, feszültségét vagy önmagával való rendezetlen viszonyát viszi bele mások megítélésébe. Mások lekicsinylése átmenetileg a fölény érzését adhatja neki. Ettől még nem minden kritikus ember megkeseredett, és nem minden kellemetlen észrevétel alaptalan. Mások indítékait egy hozzászólásból éppúgy nem ismerhetjük meg, ahogyan ők sem ismerhetik meg belőle a mi életünket. Annyit azonban felismerhetünk, hogy egy megjegyzés érdemi párbeszédet kínál-e, vagy pusztán megaláz. Az utóbbit nem kell az őszinteség különleges formájaként tisztelnünk.
Almási Kitti a Bátran élni című könyvének ajánlójában arról ír, hogy a mások ítéletétől való félelem önmagunk elrejtéséhez vezethet: nem mondjuk ki, amit gondolunk, nem mutatjuk meg, amit érzünk. A megfelelésért cserébe így éppen önmagunkat hagyhatjuk cserben. Ez a gondolat a közösségi média világában is megszívlelendő. Ha minden lehetséges rosszallást előre ki akarunk védeni, lassan csak olyasmit merünk mondani, ami senkit sem zavar. Végül már a saját hangunkat sem ismerjük fel.
Nem kell mindenre válaszolni. Nem szükséges minden félreértést azonnal tisztázni, minden idegent meggyőzni, minden odavetett vádra hosszú magyarázatot írni. Van, amikor egy rövid helyreigazítás fontos; máskor a további vita csak újabb alkalmat ad a bántásra. A hallgatás lehet tudatos határhúzás is: ennek a beszélgetésnek nem adok több időt és figyelmet. Egy sértő hozzászólás törlése vagy a bántó kommentelő letiltása sem feltétlenül a kritika elutasítása. A saját felületünkön is lehetnek olyan határok, amelyeket egy személyes beszélgetésben természetesnek tartanánk.
A belső biztonság nem azt jelenti, hogy többé semmi sem fáj. Inkább azt, hogy egy fájdalmas vélemény után is vissza tudunk találni önmagunkhoz. Meg tudjuk különböztetni azt, amin változtatnunk érdemes, attól, amit nem szükséges magunkkal vinnünk. Meghallgathatom a másikat, javíthatok azon, amit elrontottam, és elengedhetem azt, ami csupán bántás. Nem kell mindenkit meggyőznöm ahhoz, hogy békében lehessek önmagammal. És nem kell minden hozzászólásnak helyet adnom a gondolataimban csak azért, mert valaki leírta.
foto: MI-illusztráció