Azt mondják, a kreatív szemlélet egy óriási áldás. Ez teljes mértékben így van, viszont a halmozódó pozitívumok mellett elég ritkán gondolunk bele azokba a hátulütőkbe, melyek a fantáziadús gondolatvilággal átitatott napi munka velejárói. Milyen esélyekkel indulnak az új ötletek? Egyáltalán lehetséges-e, hogy mostanság bármi újjal és működőképessel rukkoljunk elő? Milyen csalódásokkal kell szembenéznünk, ha nem vagyunk képesek csupán a realista megközelítéseket applikálni, ha hajlandóak vagyunk plusz kockázatot vállalni annak érdekében, hogy ne szédüljünk bele a mókuskerékbe?
A kreativitás és a szórakoztatás digitalizációjáról, az emiatt felbukkanó nehézségekről Magyar Mátét, a Kalóriabázis, a Knife To Meet You és a WordDetective.app megalkotóját kérdeztem, aki eredetileg könyvvizsgálónak készült, aztán a multikat hátrahagyva a saját útját kezdte járni. A számok iránti különös vonzódását a tőzsde majd az online póker világában kamatoztatta. Végül a szoftverfejlesztésben találta meg igazi hivatását, ezzel párhuzamosan pedig visszatért gyerekkori szenvedélyéhez is, a videóvágáshoz.
Megalkotása óta a Kalóriabázis már teljesen természetes terminussá vált az étrendjüket ilyen módon szabályozó személyek között. Érkeznek még sikersztorik ennyi év után is, legyen szó súlycsökkenésről vagy éppen súlynövekedésről?
Igen, ez folyamatos. Kezdetben én tettem fel őket az oldalra, de már pár éve az ilyen jellegű közösségi történeteket a nagyon aktív Facebook csoportban osztják meg a felhasználók. Bárki választ keres egy kérdésre, aktuális sikersztorikat olvasna, vagy motivációt szeretne gyűjteni, a csoport erre egy nagyon jó hely.
Folyamatosan fejlesztitek a meglévő felületet, gondolok itt újabb ételek és italok hozzáadására, grafikai változtatásokra, vagy már elérte az applikáció azt a szintet, amely nem szorul rá a gyakori újításokra?
Tíz év fejlesztés után, másfél éve éreztem először azt, hogy a program készen van. Persze mindig van és kell is mit fejleszteni, de körülbelül ekkor tűnt fel, hogy már egy jó ideje nem kapok levelet arról, hogy valamilyen funkció hiányozna. Van egy-két hihetetlenül makacs mumus, amit bizonyos okok miatt nem tudunk megvalósítani, de az alapvető funkciók, amikre szükség van egy ilyen programnál, azok magabiztosan működnek.
Melyek a legnagyobb különbségek egy játék és egy bármilyen más applikáció megalkotása között?
A munkafolyamat magja egy prioritáslista készítése, ez alapján pedig a döntéshozás. A Kalóriabázisnál a legmagasabb prioritás az volt, hogy a legkevesebb kattintással lehessen ételt rögzíteni, ugyanis a diéta alapeleme az, hogy hosszútávon fenntartható legyen, és ezt egy macerás rögzítés kinyírná. A jó benyomás, letisztultság, érthetőség, monetizáció is fontos kérdések, de minden döntésben alá voltak rendelve a fő prioritásnak. Egy játék esetében kicsit más a helyzet. Ahhoz, hogy egy játék működjön, létre kell hozni egy legyőzendő akadályt, de úgy, hogy ezt az akadályt jó érzés legyen legyőzni, ez „maga a játékélmény”. Nagyobb játékokon több száz ember is dolgozhat, és még a széthulló részecske-effektekre is külön specialista van. Én a másik végletet képviselem: mindig egy vagy maximum két programozóval dolgozok együtt, akik a konkrét kódolásért felelősek, minden mást én csinálok.
Sok nehézséggel kellett szembenézned, miután útnak indítottad a játékokat?
A Knife To Meet You késdobáló játékot egy forradalmian új dobómechanikára építettem, amivel egyetlen suhintó mozdulattal lehet tárgyak eldobásához erőt, forgást és irányt megadni. Hittem abban, hogy ez elég izgalmas azon réteg számára, aki az ilyet szereti, de sajnos a játékosok többsége nem hajlandó akár egy percet is szánni egy új mechanika megértésére. Nem azért, mert az emberek buták lennének, hanem mert nem áldoznak rá gondolkodási energiát – nincs ebből már egy csepp felesleg sem. Ez kemény lecke volt. A WordDetective.app játéknál a parti társasjátékok királyaként ismert Fedőnevekben átélhető kihívást tettem a játék központjává úgy, hogy mások ellen, mégis egyedül lehessen játszani. A visszatérő régi játékosok mellett folyamatosan jönnek új játékosok is, ezért úgy látom, ebbe érdemes még munkát tenni. Legújabb projektemnél pedig a hasznosságot tartottam szem előtt. A CarboHydra célja az, hogy játékos úton, például kenyér- és majonéz-hidrákkal megküzdve képbe kerüljön a felhasználó a leggyakoribb tápanyagokkal, miben mi van, ez miért jó vagy rossz, és ezután maga is képes legyen ezeket felismerni.
A YouTube-csatornádra is sok-sok szórakoztató videót töltesz fel, melyeket nagyrészt az AI segítségével hozod létre. Mi alapján válogatod a hang- és videóanyagot?
Vagy találkozok egy hírrel, amiben látok valami érdekeset, vagy éppen szeretnék „valamit“ nagyon csinálni, de fogalmam sincs, hogy mit. Az első esetben általában még én sem tudom pontosan, a hír melyik aspektusa a legérdekesebb, lehet ez egy mellékszereplő arca, vagy egy félmondat. Alapvetően igyekszem, hogy ne legyen semmi bántó benne, de valahogy a végére mégis minden videómba bekerül egy gyomros. A groteszk humor csábításának egyszerűen nem tudok ellenállni. A másik esetben általában két ablakban megnyitom a YouTube-ot, az egyiken a zene szól, a másikon a képet látom, és innentől folyamatosan jönnek az ötletek arra, hogy milyen két anyag kombinálása lenne érdekes.
Előfordult már, hogy valaki eredetinek hitte a megszerkesztett videót?
Igen, többször is. A Snoop Dogg Nád a házam tetejénél lepődtem meg először ezen. Most, amikor az egyik újabb videómban egy amerikai gospel zenekar adja elő a Nagy Ho-ho-ho Fisherman-t, már kevésbé. Ott is kommentelték, hogy csalódtak, mert azt hitték, hogy ez magyar szerzemény, volt, aki a kórusnak címezte a hozzászólását, amiben megköszönte nekik, hogy előadták ezt a magyar számot.
Mennyire volt kihívás az Animal Cannibals számára videóklippet készíteni?
A legnehezebb az volt, hogy kitaláljam a klip fő irányvonalát, az ezt támogató jelenetek képi világát, valamint azt, hogy ehhez milyen technológiát használjak. Kerestem egy olyan hangulatot, dinamizmust, hogy a néző végig is akarja nézni, és lehetőleg még időtálló is legyen. Az első verzióban egy zsiráf rappelt, mivel a számnak a bólogatás hangsúlyos eleme, és ki tudna jobban bólogatni, mint egy zsiráf. Akkortájt kezdtek csőstül jönni a social mediából a bicikliző macskák és hasonlók, látszott, hogy ez a téma csak egy hétig lesz izgalmas, így átvariáltam a dolgokat.
Mennyire leterhelő, ha valaki ennyire színesen áll hozzá a munkájához? Lefárasztja vagy inkább feltölti az állandó sokrétűség?
Harminc évvel ezelőtt azt gondoltam volna, ha csinálok egy olyan appot, mint a Kalóriabázis, több mint egy millió regisztrációval, akkor az biztosan egyenlő a boldogsággal. A tapasztalatom viszont az, hogy akármit is érek el, legyen az külső, belső, kisebb, nagyobb siker, mindig van egy „dark side”, mindig „van valami”. Nem hiszek abban, hogy bármilyen teljesítménnyel el lehetne érni egy olyan állapotot, ahol ez az ellentétes oldal ne lenne jelen. Azt gondolom, az élet megértése is erről szól: ne akarjuk, hogy ne legyenek nehézségek. Az egészhez úgy állok hozzá, hogy a kezemben van egy pingpongütő, várom, hogy az élet mit szervál, és azt a lehetőségeim szerint a legjobban próbálom visszaütni.
Mi a motiválatlanság elleni legjobb gyógyszer?
Furcsa világ ez, olyan mintha forgó jégtáblán kéne táncolni, semmiben nem mehetünk biztosra. Az emberi érdeklődés túl gyors változása és a rövid figyelemciklusok miatt gyakran azt tapasztalom, hogy mire a megoldáshoz jutnék, már értelmetlen megoldást találni. Ilyenkor pedig nincs más, fiókba kell tenni az adott munkát. Azt gondolom, a legjobb, amit tehetünk, ha mélyítjük kapcsolatainkat olyan emberekkel, akikben teljesen megbízunk, ez egyben ellenszer a motiválatlanság ellen. Ha az AI mindent a feje tetejére is állít, az emberi kapcsolatok ott lesznek, és azok lehetnek a legnagyobb segítségünk. Emellett próbálom nyitva tartani a szemem, mert tapasztalatom szerint, az akadályokat nem önerőből kitalált stratégiával, hanem megfelelő reagálással lehet legyőzni. Az én tanácsom az, hogy figyeljünk a repülő labdákra: az egyszerűt is a lehető legjobb tudásunk szerint adjuk vissza, de a csuszára is vetődjünk rá!
fotó: Magyar Máté archívuma
