Legendák. Régebbi korokban vallásos történeteket soroltak e fogalom alá, vagy olyan személyeket, akik hőstetteket vittek véghez. A korok változtak, a szokások finomodtak. Ma már nem kell hőstett, elég ha az ember az életével, munkásságával kivívja széles társadalmak elismerését, akár csodálatát. Olyan helyzetekre gondolok, amikor szembejön velünk az utcán például az a rockzenész, akin felnőttünk, akinek rongyosra hallgattuk a kazettáit. Vagy ugyanabban a kávézóban szürcsöljük a feketét a színésszel, akinek filmjét már betéve tudjuk. Esetleg a sportolóval, akiért véresre rágtuk a körmünket, a költővel, aki úgy tudott írni és szólni, ami megfogott, megtartott, meghatározott. A köztünk élő legendákra gondolok. Akinek a nevét hajnalban duruzsolta a fülembe Pénzes Géza: Fekete Antal – Puma. És hallgatom a Hajnaliban, ahogyan húzza, ahogyan vallomásra bírja brácsáját, és arra gondolok, úgy megszorítanám azt a mesteri kezet! És most itt van: legenda a legendák között. Puma a brácsájával a Révben. Komárom meghatározó pinceklubjában, ami 25 éve szolgáltatja a legszínesebb művészetet és kultúrát. A Révben, ami gyűjtőhelye lett a feltörekvőknek és a legendáknak.
Középen Koncz Gergely hegedűs, prímás
fotó: a szerző
„A mesterkurzus? Egyfajta tanfolyam. Ahol az oktatók segítségével lehet csiszolni, tökéletesíteni a már korábban elsajátított, begyakorolt tudást. A mesterkurzus a legapróbb fogásokról is szól. Egy egyszerű kéztartásról vagy a szünet használatáról. Arról, amitől a muzsika megkapja azt a bizonyos fűszert, ami aztán kiemeli a többi közül”
– nagy az én szerencsém, hogy Hanusz Zoltán nagybőgős, a komáromi Egressy Béni Művelődési Központ kulturális menedzsere, egyben a Figur Polgári Társulás vezetője épp a helyszínen tartózkodik. Etanol minden szava: ki tudja, hányszor húzott már ki a csávából a szakértelmével, mikor elveszni készültem a népzene labirintusában.
„Magyarszováta a belső-mezőséghez tartozik, ahogyan Magyarpalatka is. Előbbiről azonban elterjedt, hogy sokkal meghatározóbb a magyar ritmusokban, mint a palatkai zene. Akár úgy is mondhatjuk, a magyarszováti a népzene ősbölcsője”
Mesterek s tanítványaik
fotó: a szerző
– teszi még hozzá, majd együtt hallgatjuk Havasréti Pál nagybőgős praktikáit a vonó használatáról. Épp azt mutatja be ifjú tanoncainak, hogyan kell alkalmazni a lefogást, hogy ne zengjen be a sorvégi hang. Aztán meg azt, hogyan kell simán csak nyekergetni, amikor zenei hang nem hangzik fel, mégis szól a testes hangszer. Ekkor szól közbe Puma is, mondván, mennyire fontos, hogy mindig legyen „tapasztás” a hangszer és a vonó között, tehát hogy állandóan kapcsolatban legyenek egymással.
Egy újabb legenda, Koncz Gergely hegedűs, prímás a Rév színpada felé terelgeti a vele azonos hangszeren játszókat. Elvonulnak, bezárkóznak. De a hangok, amiket a legkecsesebb népi hangszerből csalogatnak elő, betölti a pult előtti teret. Szerencsém van: Fekete Gábor köris csirkecombjait tésztaágyon (lánya kedvence) a pinceklub majdnem mértani középpontján falatozom, ami által lágyan áramlanak bal fülembe a magasabb, jobb-ba a mélyebb szekció hangjai. Majd jóllakottan hátradőlök, szemezek a háttérben sorakozó könyvek között Krúdy Gyula Delikáteszével, elmélyülten gondolkodom, sör vagy bor illene-e inkább a hangulatomhoz, majd székem pihenésre való kényelmét vizsgálom, mert azt tervezem, itt maradok én estig egészen.
Kása Béla szeme világával
fotó: a szerző
Igazi kuriózum várt a közönségre napnyugta után. A Horsa banda: Horsa István, Vörös Máté és Joó Bence széki dallamokat muzsikáltak, miközben a méltán híres Kása Béla fotográfus széki fényképeiből nyílt virtuális kiállítás.
Tudják, milyen messze van Komáromtól az erdélyi Szék? 730 kilométer. A google útvonaltervezője szerint ez több mint hét és fél órás autóutat igényelne. Jó-jó, tudom én: varázslatos tájakon vezet az út, kalandokkal teli vidékeken át. Vagyunk is jó páran, akik bármikor bevállalnánk ezt a távot, a cél érdekében. De szintén sokan vannak, akik nem tehetik meg. Akiknek Erdély és Székelyföld álom marad csupán, szomorú sóhajtás kíséretében.
Örömzene többek között a Bagla Banda tagjaival
fotó: a szerző
De nem kell, hogy így legyen! Komárom nincs messze! A Rév pedig feltárja kapuit, és bebiztosít mindent, hogy az ember képzeletben végig tudja utazni a legszebb tájakat Nagyváradtól egészen Sepsiszentgyörgyig. (Zárójelben megjegyzem, érdemes meglátogatni Kása Béla honlapját, és végignyálazni a fotókat. Kásáról köztudott, hogy szenvedélyesen fotózza az erdélyi muzsikusokat és a letelepedni nem kívánó vándorcigányokat is.)
S hogyan végződött ez a népzenével gazdagított péntek? Hát persze hogy örömmuzsikával! Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Bagla Banda zenészei talán sosem fáradnak el. Úgy szép az élet, ha zajlik!
Beke Krisztián: „Az én RÉV-sarkam!"
fotó: a szerző
RÉV-Élmény
Beke Krisztián, életművész, virágmágus
„Visszarepülünk a kezdet kezdetére. Amikor a Révnek a ma már megszokott bejárati ajtaja nem volt meg. A vészkijáraton jöttünk le pár ismerőssel. Egyszer majd megmutatom, hol van. Na, azon az estén a Révben zártkörű borvacsora volt. Szeptember volt, talán este hat vagy hét óra. Annyira pontosan már nem emlékszem, mert idestova 25 éve történt. A pulttal szemben, a jobb sarokban vacsoráztam. Kis körasztal volt ott, amin később sakkozni szoktak, akiket szintén bevonzott a sarok hangulata. Fűszeres húsokra emlékszem, és nagyon nehéz, sötétzöld, RÉV-logóval ellátott tányérokra. Akkoriban még megvolt az ominózus étlap is, Szkukálek képei díszítették, és teli volt fantázianevekkel sertés- meg csirkehúsos ételekből. Jó lenne egyszer összehozni egy kiállítást a régi plakátokból meg mindenből, ami visszahozná a régi emlékeket. Annyi minden történt már itt: könyvbemutatótól kezdve a táncházon, improvizációs színházon át, az elektronikus meg a rockzenéig. Volt már itt komolyzenei koncert, sőt egy alkalommal Pici bácsi is itt vacsorázott! Tavaly asztaltánc volt! Amatőr diákszínjátszók próbálták, mennyire erős a Révben az anyag. Kultikus hellyé vált már ez a pinceklub. Belépsz az ajtón, felnézel, és úgy érzed: fejtetőre állt a világ! A RÉV király, király a RÉV!”
fotó: a szerző
