Az izsai Duna-parton felgyulladt pár nagyon száraz raklap, és egészen biztosan más is akadt a tűzfészekben, mert már a falu határából is látszódott a vaskos, sötétszürkés-fekete füst. Azonban a helyiek ingerküszöbét ez mégsem mozgatta meg: ugyanolyan nyugodtan és türelmesen sorakoztak a fagyizónál, talán épp csak a füst szürkéje árnyalatának milyenségén vitatkoztak. Dunaradványon egy német házaspár várta a kompot. Nációjukra beszélt nyelvükből következtettem, mert viselkedésükben inkább voltak távol-keleti turisták: még az útjelző táblákat is lefotózták, sőt, kapott kattot a kerékpártároló is. Dunamocson a mediterrán tengerpartot megszégyenítő villák és paloták, Karván pedig fénylően csábító homokos part, ameddig a szem ellát, a vízben pedig egy hengerelt szalmabála – ki tudja, milyen célt tölt be.
Miről olvashatnak a cikkben?
Családi közösség a termelői piacon
Lucullus paradicsomtól a füstölgő sárkányig
Road story a kerékpárúton
Családi közösség a termelői piacon
„Párkányig autózott a csapatunk, ott levettük a bringákat, és a vasútállomástól egészen ide tekertünk. Pompás aszfaltcsík, vadonatúj. Nem sokkal Muzslát elhagyva, Csenke közelében megvan még a régi 63-as út is, több fával, árnyékkal, csak hát annak a felülete már azért hagy maga után kívánnivalót. Inkább választottuk az új kerékpárutat, hazafelé majd engedünk napfényt szűrő falevelek csábításának”
– a Marcelházáról származó Lengyel Zoltánnal, akit még talán húsz évvel ezelőtt, cserkészként ismertem meg, Karván, a slow food piacon találkoztunk. Ideje volt már: idejét sem tudtuk, mikor láttuk egymást legutóbb. Azóta sok minden megváltozott: Magyarországra, a Börzsönybe, Kóspallagra költözött. Régi szenvedélyét, a kerékpározást továbbra is folytatja, bár most már kisfiával közösen. Elmondja, hogy nem túl nagy a község, ahol élnek, az országos átlagnál 2-3 fokkal hűvösebb szokott lenni a környéken, és hogy a faluban nincs kocsma, ami elgondolkodtató egy majdani vállalkozás indítása kapcsán.
Többször voltam már a karvai termelői piacon, írtam is már róla nem egyszer. Nagyon jó hely, kiváló árúval, nagyszerű emberekkel. Ez utóbbi minden alkalommal kiváltja a csodálatom: önszerveződő csapat – a szélesebb régiót felölelő kézművesek és termelők, akik szinte már családdá lettek az elmúlt évek alatt. Tudnak a másikról, törődnek egymással akkor is, amikor épp nem dátumot egyeztetnek. Pém Bálint neve nem lehet ismeretlen a Szabad Újság olvasói körében: a pati mezőgazdászt, aki néhány éve még egyedüliként termesztett a környéken mákot – rendszeresen ki kellett járni a földjére, oly sokan álltak meg útközben, hogy mesés fotókat készítsenek a szemet gyönyörködtető mákvirágok között, nyilatkozott már portálunknak, agrár témában mindig őt keresem. Családjával rendszeres résztvevői, immáron szervezői is a Slow Food Karvának. Felesége, Janka, Pemak néven delikátesz boltot üzemeltet Komáromban, a Lux udvarban, ahol azok számára is elérhetővé válnak a havi egyszer megszervezett termelői piacon árusított finomságok és kozmetikumok, akiknek nem nyílik lehetőségük Karvára utazni.
„Szerveztünk egy fotóversenyt. Sokszor előfordult már, hogy a piacra érkezők, akár maguk a piacozók is különböző perspektívákból fényképeket készítettek: árúról, emberekről, hangulatokról. A fotó nagyon jó közvetítője mindannak, amit megálmodtunk, amiért itt dolgozunk. Felállt egy szakmai zsűri, akik kiválasztották az általuk legjobbnak ítélt fotókat, illetve a facebookon is szavazásra bocsátottunk képeket – a legtöbb kedvelést kapók határozták meg a sorrendet. Ma adjuk át a díjakat”
– tudom meg Pém Jankától, akinek e munkában a fotóverseny ötletgazdája, a termelői piac szintén állandó résztvevője, a Szabad Újságban többször is megjelent Sedliak Pál volt segítségére – a komáromi Helios Fotoklub tagja, mindemellett martosi méhész.
Lucullus paradicsomtól a füstölgő sárkányig
A díjátadóra várakozva legeltetem szemem a kínálaton: lenyűgöző zöldségköltemények Naszvadról, olivás és klasszikus bagettek, kétféle mákkal töltött réteshalmok, szörpök, paprikakrémek, mézek és szárított fűszerek. Cserepes vagy kiültetésre váró növények a karvai szakközép neveldéjéből, intarziás faliképek, füstölgő kerámiasárkányok Balázsy Gézától. És – természetesen – mangalica színe-java a szalkai Góra Farmról. Az én tarisznyámba is vándorol innen vásárfia: mangalica zsír, benne sült hagymával és töpörtyűvel. Isteni! A farm első embere, Góra Róbert szerint száraz fehérborral a legjobb. Igaza van, részben. Mivel – kipróbáltam – anélkül vagy bármi mással is pompás! Ugyanitt, mármint a Góra-sátornál, Patus Ferenc klasszikus és husival töltött lángosokat süt: mennyei illattal árasztva el a karvai kilátó környékét. Jól jön e finomság: két standdal odébb már elkészült a bableves, bográcsban, nagy szemű, finom tarkababból.
Road story a kerékpárúton
A karvai piac olyan rendezvény, ami – főleg jó időben – akkor is egész napos tudna lenni, ha köztudott, hogy az árusok kora délután már összepakolják portékájukat, szétszedik sátraikat. Mert akkor még mindig ott a kilátó, a fitnesz park a töltés oldalában, a chillezésre tökéletesen alkalmas nyugágyak, melyekből kitűnő rálátás nyílik a Duna túlpartján elterülő Gerecse domborulataira és erődire, valamint a büfé, ahol nagyon finom a kávé, csapon a Pilsner, ráadásul étellel is szolgálnak.
Számomra azonban nincs maradás: indulnom kell hazafelé, mert hosszú még a nap, máshol, másféle rendezvények is várnak rám. Kissé kelletlenül szállok nyeregbe – biciklivel tettem meg Komáromból az utat, valamivel több mint 28 kilométert tekerve. Kissé fárasztó ugyan, ám megéri: a Duna-parti töltésen kialakított kerékpárút megannyi látvánnyal kecsegtet. Karva és Dunamocs között a régi 63-as út szolgál bringáknak és a partra horgászni induló autósoknak egyaránt. Dunamocsnál kőzátony és mesebeli szigetecskék, lélegzetelállító házak – gondolkodóba ejtő is az egyik, rajta a táblával: Eladó!
Dunaradványon keresztül vezet a kerékpárút: fel lehet fedezni a falu szépségeit, étvágyat kapva a Paprika Csárdából vagy a Malom Csárdából kiáramló illatoktól. A főúton már nyitva a Bott Borozó – kihagyhatatlan egy rozé fröccs a teraszon, közben a Wellhello dalát dúdolgatva:
„Csoda, hogy még élünk, a tegnapi után,
De az este olyan, amit nem tolunk puhán.
Rozé fröccs, délután három,
Be leszünk állva ezen a nyáron.”
Zsitvatőnél lehet egy kis kitérőt tenni az 1897-ben épült gőzüzemű szivattyúállomás felé – kéményén felfeszített felirat jelzi a korát. Az ipari műemlék – bejelentkezéssel – a nagyközönség számára is látogatható. Pat mellett eltekerve jól látszódik a kápolna, melynek titkait tavaly tárták fel. Izsa felé közeledve kis lábnyújtás a falu határában lévő, impozáns kilátónál. Az én látványom mégsem impozáns épp: sűrű, sötét füst száll fel a Duna felől, fák közül. Belém hasít a félelem: tán csak nem gyulladt ki a Duna Büfé, ami Komárom előtti utolsó tervezett megállóm? Közelebb érve megnyugszom: tűzoltó-bemutató, legalább négy bevetési autóval, már eloltott éghető anyagokkal. Mellette, a placcon gyermeksereg, egyre kékebbek. Egy habágyú ugyanis habpartyt biztosít a hangszórókból dübörgő magyar retródiszkó ritmusaira. Vaddisznógulyással jutalmazom bringás teljesítményem. Nem a legolcsóbb (8 euró), de nagyon finom.
Útközben még búcsúpillantás az izsai Leányvár kőfalára, aztán a spiccre, amit nemrég adtak át újra a nagyközönségnek. Sistag, Vág híd, otthon vagyok. Melegem van, és már a leszállás pillanatában tudom, hogy nem fér bele több tekerés a napba. Sebaj, így is tökéletes volt.
fotó: Kalmár Csaba
