A japán birodalmi hadsereg kiemelkedő technológiával rendelkezett a második világháború során. Páncélosai azonban szinte szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtottak – igaz, azoktól senki sem várt döntő szerepet a csaták kimenetelében. A Felkelő Nap országa minden erőfeszítésével a légierejét és hajóhadát fejlesztette. A szárazföldön főkén hegyes, sűrűn benőtt dzsungelekben találkozott az ellenséggel. Ilyen terepviszonyok között viszont a nehéz lánctalpasoknak nem volt lehetőségük a kibontakozásra, legfeljebb a gyalogságot támogatták.
A hidegháború időszaka
Az amerikai győzelem és megszállás új lehetőségeket mutatott ezen a téren is. A hidegháború során Japán elsősorban a szovjet inváziótól tartván, újra értelmezte a tankokra épített hadviselést. Önvédelmi ereje az elmúlt évtizedek alapján – az ázsiai gazdasági óriásra jellemző módon – kiemelkedőt alkotott. Nem csak a harckocsik típusa veszi fel a versenyt a világ bármelyik tankjával, de átszervezésre került a szállítás rendszere, átgondolásra a mobilitás stratégiai szerepe. Ugyanakkor, míg a nyugati országok ipara és a hozzáférhető ásványkincs-források megendegték a drámai innovációt, Japánnak okosan kellett gazdálkodnia. Ellentétben a 20. század első felének ázsiai terjeszkedésének politikájával szemben, kifejezetten az önvédelmet vették irányadó elvnek. Ennek alapján született meg a 61 és a 74 számokkal jelölt típus, melyek 1990-ig az ősi nép hazájának védelmét voltak hivatottak ellátni. Ekkor mutatkozott be azonban a 90-es típus, mely ötven tonnájával és 120 miliméteres lövegével a világ élvonalába "csikorogta" magát. Különböző összetevőkből álló kompozit páncéljával, lézeres célkeresőjével, hő-, és sötétben is látó kamerájával, valamint automata töltő-rendszerével bármelyik "kartársával" felvette a versenyt. Szakértők leginkább a német Leopard 2A4 változathoz hasonlítják.
A japán önvédelmi erők szárazföldi hadereje, már 1976-ban, mintegy 1200 tankot és 1000 tüzérségi eszközt foglalt magába, melyek többsége a szárazföldhöz legközelebbi Hokkaido szigetén állomásozott. A hidegháború végével a szigetország vezetése úgy döntött, ilyen nagyszámú páncélos erő fenntartása nem gazdaságos. Ezt a mai napig több mint felével csökkentette, ugyanakkor állományba helyezte a 10-es típust, valamint a 16-os jelzésű mobil harci járművet. Ez utóbbi kerekeken guruló, ám tank-toronnyal rendelkező páncélos. Előnye, hogy nagyobb fennakadás nélkül használhatja a civil infrastruktúrát és légvédelmi fegyverzettel is ellátható.
A világ egyik legjobb fő csapásmérő tankja: Hitomaru 10-es típus
A 10-es típus könnyebb, mint elődje, moduláris kerámia kompozit páncélt visel, nanokristály acéllal. A modularitás azt jelenti, hogy felszerelése a célnak megfelelően változtatható. Lövege szintén önműködően töltő rendszerrel ellátott, 120 milliméteres. Ez a változat az újabb idők fenyegetésére, a kínai katonai ambícióra adott válasz. A Japán és Kína közti területi nézeteltérés központi térsége az előző által Senkakunak nevezett sziget, melyet utóbbi a Diaoyuval illet. A jelenlegi japán hadvezetés nem számol egy szovjet-jellegű általános invázióval a területén. Amennyiben a konfliktus fegyveres összetűzéssé fajulna, az önvédelmi erők inkább a gyorsaságban bíznak, semmint a nehézkesen szállítható góliátokban. Tankcsaták helyett a légelhárítás és az úszó erők ellen készülnek.
A 10-es típusú Hitomaru, negyedikgenerációs fő csatatank. Világelső minden szempontból, elektronikai felszereltsége egyenesen kiemelkedő – különösen, ami a kommunikációs berendezéseket illeti. Ennek okán azonban egyetlen páncélos sokkal drágább, mint nyugati társai: majdnem 9 millió dollárért készül – a javításról, és karbantartási költségekről nem is beszélve. Az első tíz, 2010-ben gördült elő a Mitsubishi Nehézipari Vállalat szerelőcsarnokaiból. Lövege saját gyártmányú muníciót és az általános NATO lövedéket is használhatja, valamint van egy különleges páncéltörőfajta is, melyet csupán a Hitomaru csövére terveztek. Legénysége három fő: a lövész és a parancsnok a toronyban foglal helyet, a sofőr a platóban. Máslodlagos fegyverzetét egy 7, 62 milliméteres géppuska, és egy tetőre szerelt, távirányítású .50 kaliberes fegyver képezi. A negyven tonnás szörnyeteg 70 km/órás sebességre képes – előre és hátra egyaránt. Különlegessége a hidropneumatikus felfüggesztés, mely lehetővé teszi, hogy oldalsó, hátsó, vagy első részét emelje meg a páncélosnak. Ennek a hegyes-dombos japán földrajzi adottságok miatt van jelentősége – így lehetővé válik, hogy a tank anélkül tüzeljen magaslatok széleiről, hogy maga nagyobb célpontot nyújtana. Jelenleg 80 Hitomaru van szolgálatban, ám a régebbi gépek cseréjével, számuk akár 600-ra is felmehet az idővel.
Másutt nem kelendő
Annak ellenére, hogy a legújabb típusú japán tankok a világ legjobbjai közé tartoznak, sehol másutt nem teljesítenek szolgálatot. Feltehetően nem is fognak. Ennek több oka is van, az első nyilvánvalóan a már említett magas előállítási és szervizelési költség. A kilenc millió dolláros 10-es típushoz képest egy orosz tank öt-, egy amerikai hat-, egy német Leopárd pedig hétmillióért megvehető. Másodsorban az, hogy a harci gépet kifejezetten a japán terepviszonyokhoz tervezték. Hatótávja viszonylag kicsi – Japán viszont több szigetből álló ország, úgyhogy a bejárható terep értelemszerűen az óceánnal korlátozott! Nem utolsó sorban pedig maga a gyártó nemzet gondolkodásmódja: a modern szamurájok nem áruként tekintenek fegyverzetükre, hanem a honvédelmet szolgáló tiszteletreméltó eszközökre.
forrás: bisnessinsider.com, tanks-encyclopedia.com, liked.hu
fotó: wikipedia.org, youtube.com, unsplash.com
