Az emberi emlékezet nem a kellem és a szépség tárháza. Legelső írásműveink, barlangrajzaink nem romantikáról szóltak, hanem gyilokról, pusztulásról. Tanulnunk nem a jót kell, hanem a borzalmat: csak annak ismeretével kerülhetjük el az apokaliptikus sorsot. A mítoszok fejezetei közt első a kozmikus rend megteremtése, a gigászi elemek összecsapásával. Harc az alvilági teremtmények ellen, túlélése az özönvíznek, a dacos létezni-akarás öröklésének históriája a természetfeletti hatalmak árnyékában. Legendáink keserves, pirruszi győzelmekkel végződnek, ám mindegyik figyelmeztetést is tartalmaz: életünk törékeny, a teremtett világ pedig igényt tart rá!
Amióta civilizációt építünk és fejlesztünk, készülünk is a damoklészi kardként felettünk függő katasztrófára. Technológiai fejlettségünknek megfelelően szaporodik az „omnicidum” (mindent elpusztító) lehetőségeinek száma. Istenek haragja, a természet rideg kegyetlensége, saját ostobaságunk – kozmikus sziklának álcázott idegen csapásmérő eszköz (lásd. 3I Atlasz)… Fajunk bizarr képessége, hogy előre megjövendölje olyan jelenségek okozta halálát, melyet maga (most még csak képzeletben létező) teremtménye okoz majd – a távoli jövőben!
Hogy mindez nem csupán felesleges pánikkeltés, arról a régmúlt emlékei tanúskodnak. Amerikai, olasz és kínai tudósok arra a kérdésre keresték a választ, miért olyan kétségbeejtően hiányos az afrikai és eurázsiai fosszilis leletek száma? A hosszas elemzések végeredménye az a megállapítás volt, hogy fajunk 800-900 ezer esztendővel ezelőtt csaknem kihalt. A kb. 117 ezer évnyi időszakon át tartó „tölcsérnyaknak” nevezett kort csupán 1280 egyén örökléstani anyaga élte túl. A földtani nevén Pleisztocénnek nevezett periódus kései történéseként az emberi fajok – a homo sapiens sapiens – kivételével végzetesen fogyatkozásnak indultak. Első alkalommal tapasztaltunk valódi jégkorszakot, a fagy évezredekre rányomta bélyegét jövőnkre. A korszakokat genetikai alapon szűkítő új módszert FitCoal-nak nevezték el a szakemberek (az angol terminus rövidítésének alapján), melynek segítségével az eredményt kiszámították. Erről Yun-Xin Fu és Giorgio Manzi örökléstankutató és antropológus számoltak be az idézett médiumnak.
A csaknem tragikus népességfogyást feltehetően a drámai éghajlati változások, a megszokott zsákmányállatok kihalása és az ezekkel járó nehézségek okozták. A homo sapiens sapiens-szel párhuzamosan élő emberek – mint a neandervölgyi és a gyenyiszovai – csupán a bennünk fennmaradt genetikai elemekben élték túl az időszakot. A tudósok előtt most az a kihívás jelentkezik, hogy bepillantást nyerjenek a korabeli közösségekben lejátszódó folyamatokba. Vajon hogyan járult hozzá a kényszer, képességeink fejlődéséhez? A tűz feletti uralom és az eszközkészítés tudománya hozzájárult-e ahhoz, hogy végül is sikeresen benépesítettük a Földet? Hogyan lett kevesebb, mint másfél-ezer ember, nyolcmilliárd ősapja és ősanyja?
Tárgyi és írott történelmünk számos emberiséget érintő katasztrófára emlékezik, ám ezek egyike sem volt ehhez fogható. Ez azonban nem azt jelenti, hogy lehetőségük szerint nem válhattak volna végzetessé; illetve a jövőben nem válhatnak-e veszedelmessé hasonlók!
Tűzhányók évről-évre működésbe lépnek valahol. Az előrejelző-, és másféle technológiáknak köszönhetően ezek ma már nem okoznak olyan fejfájást, mint a múltban. Egy „szuper-erupció” azonban ma is országokat tehetne tönkre és maradandó károkat okozna az idősjárásban, közlekedésben, gazdaságban stb. A „szuper-erupció” nem közönséges kitörés, hanem olyan ritka, ám apokaliptikus méretű robbanás, mely kultúrákat temethet maga alá. 70 évszázaddal ezelőtt, Szumátra egyszerűen darabokra szakadt abban a katasztrófában, melyet a Toba vulkán okozott. A levegőbe kerülő törmelék és por hat éven keresztül akadályozta a Nap fényét a felszín érintésében! Csaknem Európa lakosságának életébe került a Vezúv kitörése – nem Pompeji idejében – hanem jóval korábban: 39 ezer évvel ezelőtt…
Korunkban szokássá vált megvetni magunkat, a természet ellen elkövetett bűneink miatt. Csakhogy mi már kőfegyverekkel is olyan hatással voltunk a körülöttünk lévő világra, hogy azt minden faj – beleértve magunkat is – komolyan megbánta! 12 ezer éve a nagytestű állatfajok jelentős részét kipusztítottuk. Egyszerűen olyan ütemben vadásztunk, hogy a fauna képtelen volt elég gyorsan sokszorozni önmagát!
Arra, hogy a technológia nem csupán előnyünkre válik, hanem adott esetben éppen csapdába ejt; 1859-ben jött rá az emberiség. Ekkor került sor a legnagyobb feljegyzett napkitörésre, melynek következtében nem csupán az ég lett nagyon fényes! A távíró drótok lángra lobbantak, a készülékek maguktól küldtek üzeneteket. A fizikai összefüggéseket egy Carrington nevű angol asztronómus fejtette meg. Ha ma hasonlóra kerülne sor, a civilizációnk összeomlana, hiszen a 19. századtól mindent az elektronikára és a számítógépekre bíztunk!
Szervezetünkre nem csak a nagyon nagy források, hanem a szemmel nem látható bajkeverők is halálosak lehetnek. A 14. századi pestisjárvány, a „fekete halál” ma is kísértetként jelenik meg Európa álmaiban. A földrész lakosságának csaknem fele veszett oda. Borzalmas következményekkel járt az első világháború során felbukkanó spanyolnátha is, melynek milliók estek áldozatul.
Háborúk az első törzsek idejétől zajlanak. Nem fajunk válik egyre vérszomjasabbá, eszközeink azonban egyre hatékonyabban. Konfliktusaink – mint például a két világháború – ma már olyan arányokban zajlanának, hogy annak aligha lennének túlélői. (Ha igen, komolyan irigyelnék a holtakat!) A kubai rakétaválság, vagy az ún. „Able Archer gyakorlat” 1983-ban, csaknem elszabadították az apokalipszis lovasait.
1999-ben, asztronómusok „arra ébredtek”, hogy planétánkhoz csaknem érintésnyi távolságban – 600 ezer kilométernyire – egy 800 méter széles aszteroida száguldott el. Ez később az 1999 AN10 jelölést kapta. Mivel csupán néhány hónappal megjelenése előtt észlelték, egyik kormánynak sem volt ideje bármiféle tervet készíteni egy esetleges becsapódás elhárítására. Találat esetén, több ezer atomfegyver energiája szabadult volna el a Föld feszínén…
fotó: pixabay.com